Silviu Purcarete a világ egyik legjelentősebb színházi alkotója, akinek láthatóan dolga van Ionesco darabjával, a Macbettel. Nem először veselkedik neki a Shakespeare hőseit megidéző modern színházi adaptációnak – a Shakespeare Royal Company színpadán például már 2007-ben is megjelenítette markáns rendezői elképzeléseit Ionesco abszurdjáról.
Mostani színpadi munkájában pedig a Kolozsvári Magyar Állami Színház társulatának színészeivel dolgozik, részben azokkal a kiváló művészekkel tehát, akik iránt egy nagyon friss és nagyon lenyűgöző színházi olimpiai élményünk is erősen elfogulttá tehet minket. Ők azok ugyanis, akik a Nemzeti Színházban nemrégiben szinte felszántották a színpadot az Ifjú barbárok című Vecsei H. Miklós-darab ifjabb Vidnyánszky Attila jegyezte bravúrmutatványával.
Minden adva volt ahhoz, hogy a Vígszínházban tartott vendégjátékra teljes szellemi éberséggel zarándokoljunk el – megpróbálva utánajárni annak, hogy ha Purcaretének láthatóan valamiféle szűnni nem akaró dolga van ezzel a színpadi művel, mi is a produkció szellemi vonzáskörébe kerülhetünk-e itt és most, 2023-ban – egyszerre belehelyezkedve mindeközben a magunk szűkebb környezetének ismerős tájaiba és a körülöttünk zajló világesemények kiismerhetetlen sodrásába.
Mit üzenhet a ma emberének Ionesco hidegháborús Macbettje?
Egy előadás művészi hívását megérezni ugyanis olyan varázslat, amelynek sikere bizonyos darabok esetében nem is azon múlik, hogy mire képes a rendező vele – hanem azon, hogy önmagának és majdani közönségének is világos képet tudjon alkotni arról, miért esett egyáltalán rá a választása, hogy megrendezze.
Ionesco darabja pedig szerintem ilyen darab – ha valaki kiválasztja magának, hogy dolga legyen vele, elsősorban arra kell magának megfelelnie, milyen aktuális képzettársítások vezetik erre.
Shakespeare boszorkányosan jó tragédiájának motívumait Ionesco ugyanis úgy szőtte tovább, hogy az abszurditásig fokozott hatalomvágy paranoiáját írta bele – s művének premierjéhez kapcsolódó megnyilvánulásaiban alakjainak történelmi mintáiként elsősorban Sztálin és Hitler hatalmi megszállottságát emlegette.
De amikor 1972-ben, a párizsi Théâtre Rive Gauche színpadán, Jacques Mauclair rendezésében bemutatott Ionesco-mű debütált a színpadon, Nicolae Ceausescu már hét éve hatalmon volt, hogy egyre inkább eltökélten járjon a maga paranoiája felé vezető úton – elérve ezzel azt, hogy 2023-ban mi, a közép-európai posztszovjet világ kultúrájából érkező nézők már az ő démonian ostoba alakját is belelássuk a hatalomvágy okozta jellemtorzulások színpadi kavalkádjába.
De mondhatunk egy térben és időben hozzánk közelebbi példát is: a debreceni Csokonai Színházban tavaly novemberben az orosz Alekszej Zolotovickij rendezésében debütált a Makbett, amely előadás – különösen az orosz rendező személye miatt – óhatatlanul is az orosz–ukrán háború geopolitikai dimenziójában is elhelyezhető értelmet nyert.
Közép-Európában más az olvasata egy diktátorról szóló abszurd darabnak
Purcarete darabját, a Macbettet (nem elírás: noha a mű 2011-ben megjelent magyar fordításában Bognár Róbert a Makbett névalakot használta, Purcarete rendezését a Macbett névalakkal hirdette meg és játssza a kolozsvári társulat) aktuálisan egyrészt ugyanebben a geopolitikai dimenzióban tudjuk értelmezni, másrészt – elfogadva a rendező koncepcióját – egy cirkuszi freak show bizarr keretei közé tudunk helyezkedni, melyben a betegesen eltorzult figurák rajzanak előttünk és körülöttünk. Purcarete rendezése – ebből a cirkuszi keretezésből egyenesen következően – rendre az igazán nyers, egyszerű, vásári nyelv használatába csap át, ehhez alapul véve azt, hogy Ionesco egyszer maga is említést tett a történet cirkuszi dimenziójáról.
Egyébként a szereplők egyformák, ugyanolyan esélyük van arra, hogy zsarnokká és gonosztevőkké váljanak. Csupán a véletlenen múlik, hogy egyikük azzá váljon, a másikuk meg nem. De lényegében mindenki, aki ezen a hatalmi pályán mozog, magában hordozza a bűnözés mikrobáját
– emeli ki a rendező.
Elméletben tehát minden hézagtalan, kerek egész. A koncepció meggyőző és eredeti. A hézagokat viszont mindig a gyakorlat adja ki.
A kolozsvári színészek már megint parádésat alkottak
Mert nézzük, mivel tudunk szembesülni a színpadon a cirkuszi freak show koncepcióját szabadjára engedve. Először is nagyszerű, mindvégig lenyűgözően erős színészi játékkal. Macbett szerepében Bogdán Zsolt, Banco szerepében pedig Viola Gábor alkot maradandót, s ez azért is nagy szó, mert ők ketten olykor-olykor azt is el tudják játszani, hogy ők ketten mennyire egyformák, s tényleg csak a sors kiszámíthatatlan fordulatain múlik, hogy melyikük mennyire vetkőzik ki önmagából a hatalomért. Duncan alakját megformálva Bács Miklós is van annyira eszelős figura, hogy minden alakváltozatát: a csatornafedél alá bújva reszkető nyomorultat és az erkélyen fellengzősen szónokló despotát is egyforma hitelességgel hozza. A Lady Duncan és Lady Macbett szerepét is eljátszó Vindis Andreának is megvan a maga ehhez hasonló bravúrja: ahogy előadja a boszorkányok által elfoglalt testben eljátszott mutatványt, a boszorkány által megkötött hamis házasságot Macbettel, s aztán előadja igazi színpadi karakterében megint önmagát, akiről egy varázslatra lehull a bilincs, s aki így elő tud jönni a börtönéből, hogy Macbettet ne a férjének, hanem csaló trónbitorlónak nevezze.
Az Ifjú barbárokból – a másik kolozsvári produkcióból – ismert arcokra (Váta Loránd, Bodolai Balázs, Gedő Zsolt) pedig már ismerősként csodálkozunk rá újra meg újra a színházi olimpián: tőlük már sokat várunk, de nekik lassan már mindent elhiszünk.
Csodásan alakítja a szomorú bohóc jelenéseit a Clown szerepét játszó Kántor Melinda, de pontosan az ő olykor szavak nélkül is erős atmoszférát teremtő színpadi jelenléte világít rá ennek a cirkusz freak show-nak az egyik nehezen feldolgozható sajátságára: az előadás hangulati ívét meg-megszakító stílustörések egész sokaságára.
Képtelenül kegyetlen, tudatosan elrajzolt, abszurd jelenetek sorjáznak előttünk a hatalmi paranoia megannyi tünetét felmutatva, de az ezek között hirtelen megjelenő szomorú bohóc éteri tisztasága és kietlen szomorúsága nehezen szervesül azzal, amit azt megelőzően és azt követően a magunkévá teszünk a beteges hatalmi intrikák toxikus környezetébe beavatva.
Egy szomorú bohóc éteri jelenése – stílustörés vagy varázslat?
S persze lehetne mondani, hogy ez az éteri jelenet egyfajta menekülés víziójával akar szolgálni, azt példázva, hogy az egyszerű emberek ugyan mindig belesodródnak a hatalmi praktikák szövevényes viszonyaiba, de soha nem lehetnek annyira lesújtva, hogy lélekben ne tudnának kiszabadulni a téboly fogságából, hogy legalább egy-egy tiszta pillanatban magukra maradhassanak az érzéseikkel. Legyenek azok akár a keservesnél is keservesebbek – de mégis, a hatalmasok játékától ki nem kezdett magánytól megszenteltek.
Igen, ez akár működhetne is – de itt jön be az a szabály, ami az írás művészetét tökéletesen össze tudja kapcsolni a színpad művészetével. Amikor még kezdő újdondász voltam, s tapasztalt szerkesztők jobbító szándékú tanácsait is meghallgathattam, egyszer egy nagyon igaz tanítással is gazdagabb lettem. Az egyik sajátos írásjelhasználatomat látva a szerkesztő azt mondta: jó, látja, hogy szeretem a kettőspontot vagy a gondolatjelek közé tett közbevetett megjegyzéseket használni, ahogy például látja azt is, hogy a gondolatjel és a felkiáltójel nem az én világom. S ehhez rögtön hozzátette a maga nagyon fontos tanácsát: azt fejtette ki, hogy mindent lehet, de lehessen akkor látni, hogy egy szokatlan megoldás az én saját stílusom tudatosan fel-felbukkanó része. Vagyis ne csak egyszer használjak valami szokatlan írásjellel ékesített stiláris alakzatot a szövegemben, hanem legalább háromszor – emelte ki, jelezve, hogy egy-egy ilyen stiláris kilengés hiba, de háromszor, tudatosan használva már maga a rám jellemző stílus egyik részeleme.
Nos, mindezt csak azért hozom elő, mert
Purcarete rendezésében az az igazán zavarba ejtő, hogy bizonyos – egyébként önmagukban nagyon is jól működő – stílustörő megoldásokat csak egyszer-egyszer, szinte elvétve alkalmaz.
Erre eklatáns példa a szomorú bohóc chaplini stílusban kalimpálva előadott, tényleg szívbe markolóan magányos, elveszett toporgása a színpadon. Ez nagyon jó, de egy kicsit olyan, mintha ezt a jelenetet egy másik darabból felejtették volna ott. Aztán ugyanez az érzése az embernek akkor is, amikor – az éteri hangulattal éppen ellentétesen – nagyon is közönséges, vásárian nyers megoldások robbannak be a színpadra: mondjuk éppen a boszorkányok jóslatait hallgatva, amely jóslatok sejtelmes szürrealizmusát egyszer-egyszer a boszorkányok öblös szellentései zavarják meg. Ez például annyira nem működik, hogy nem nevetést, hanem szerintem inkább elképedést vált ki a közönségből.
Ez is cirkusz: levágott fejekkel labdázni, azokat csatornanyílásba dobni
Vannak ezzel szemben jól működő, nevetést kiváltóan, izgalmasan nyers, de nem alpárian nyers effektusok is: ilyen a levágott fejekkel labdázó katonák gyalázatos gesztusa, a véres emberi fejeknek a csatorna mocskába szórása. Vagy ilyen az a jelenet is, amelyben az egyik lefejezett katona hirtelen bejön a színpadra, a saját fejét már a kezében hordozva. Ez csakúgy harsány nevetésre ingerli a közönséget, mint az a jelenet, amikor a kéjesen lakmározó Duncan étkezőasztaláról kiderül, hogy az nem asztal, hanem egy magát sokáig négykézláb megtartó színész, aki egy pillanatban fogja magát, s asztal képében szépen kitipeg a színpadról.
De ezek mind-mind erősen magukra maradó jelenetek a darabban – mert például a fej nélkül tébláboló katona alakja máshogyan komikus, mint ahogyan a dárdával átszúrt testtel a színpadra botorkáló katona alakja az. Ez utóbbi jelenés dicséretére legyen azért mondva, hogy ez a darab egyik leginkább frenetikus, legnagyszerűbben előadott jelenete. Itt a szinte halálra sebzett, de magát azért elég jól tartó Balla Szabolcs arra ad válaszokat az akkor még a csatornanyílásba bújva majrézó, a győzelem vagy a vereség felől tudakozódni próbáló Duncannek, hogy ő ki is volna egyáltalán. Vagyis a Duncan oldalán harcoló vagy a Duncan ellen hadba hívott seregben volna-e a helye. Vagyis vele volna-e, vagy inkább ellene. S – mint ahogy a bravúros alakításból igen szórakoztatóan kiderül – így is, úgy is megvolt neki a maga helye egyik és másik csapattestben, amelyek között viszont inkább csak úgy sodródott az eseményekkel.
Ez az abszurd életkép egyébként azért is fontos, mert pontosan illik Purcarete elméletileg nagyon is jól megalapozott koncepciójába, mely szerint a szereplők valójában egyformák.
S ahogy a hatalmasságok közül is szinte mindegy, hogy melyikből lesz végül gyilkos trónbitorló, a katonák számára is édesmindegy, melyik seregbe bezupálva kísérti meg őt a halál.
A zavarba ejtő stílustöréseknek ezt az egész sorát látva persze gondolkodóba lehet esni, hogy ezek az egymáshoz képest erősen eltérő atmoszférájú jelenetek tudatosan válnak-e ennyire a darab szövetéből kiütközővé, vagy itt maga a folyamatos stílustörés lenne-e maga a választott stílus, de valójában ez mindegy is. Mert nem az elmélet, hanem a gyakorlat a lényeg: hiszen a néző nem a rendező koncepciójára, hanem az előadás sodró vagy kevésbé sodró lendületére reagál igazából a maga módján. Vagy azt érezve, hogy ezek a stílustörések zavaróak számára, vagy elfogadva, hogy ezekkel együtt, sőt, éppen ezeknek köszönhetően bomlik ki előtte igazán Ionesco darabjának abszurd és paranoid világképe.
Macol visszatérésének lecsengetése: a díszletmunkások lázadása
Az én döntésem erre nézőként sajnos az volt, hogy a színészi játékot nagyban élveztem, de a csak elméletben koherens rendezői koncepció egyenetlen működésén gyakran fennakadtam. Mígnem el nem jött számomra is a reveláció pillanata – az a nagy, végső stílustörés, ami viszont azonnal megvett engem kilóra, s aminek láttán mégiscsak arról éreztem meggyőzve magamat, hogy
Purcarete ebben az alkotásában is a kortárs színházi életét egyik óriásának karakteres formáját tudja kifutni.
A Bíró József által alakított Macol győzedelmes visszatérése, majd a híres, Shakespeare világából is ismert nagy jelenet, a birnami erdő felvonulása Macbett ellen már Ionesco darabjának is eleve a csúcspontja, amelyben Macbett röhejesen trágár kifakadása és dicstelen halála, majd a Shakespeare IV. felvonásának 3. színjéből átvett szöveg intertextuális, szinte posztmodern játéka együttesen is impozáns kifejletet nyújt, de ez mind semmi ahhoz képest, amit ebből Purcarete kihoz – akár az eredeti szöveget egy kicsit a rendezői színház eszközeivel felül is bírálva és eredeti jelentőségéből ki is forgatva.
Az eredeti Ionesco-műben Macol itt meghirdeti a maga gyalázatos programját, s ezt minden szégyenkezés nélkül teszi. Épp ellenkezőleg. Kiábrándító és sokkoló gátlástalansággal adja elő, hogy erényei pedig nincsenek: az uralkodói jóság, igazság, mérséklet, kitartás, állhatatosság, irgalom, alázat, istenfélelem, tűrés, hősiesség hiányzik belőle, de annál szebben tenyészik a sokféleképp elágazó bűn. Ez a borzalmasan kiábrándító vég Ionesco darabjának a végén azzal a színpadi utasítással zárul, hogy a szónokló Macol eltűnik a ködben, s aztán eloszlik a köd.
Purcarete rendezésében ehhez képest az történik, hogy a szónoklatába épp csak belekezdő Macol mondja és mondja ugyan a magáét, de ezenközben egyszerre csak feltárul a színpad addig zárt része, s felnyílik a színpadi munkások munkaterülete, amelyen ők azonnal – még Macol zsarnoki tirádái közben – munkához is látnak, színpadot bontanak.
Az pedig valami zseniális, ahogy a színpadi munkások Macol mondandójára rá sem hederítenek, s teljesen szenvtelen rutinnal tesznek-vesznek. Stílustörés ez a javából, de közben feloldozás is, egy igazán magával ragadó színpadi varázslat.
A tapsrend is beépül a fináléba: bontás ennyire talán még soha nem lehetett építő
Mert itt a színpadi munkálatok látni engedése, s ezzel Macol monológjának eljelentéktelenítése nem valamiféle elidegenítő effektus. Nem, ez maga a felszabadulás. Mert ezzel a rendezői leleménnyel Silviu Purcarete egy csodás illúzióval tett minket gazdagabbá: azzal, hogy a zsarnokság járma lerázható. S hogy ez valójában olyan egyszerű, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egyszerűen tudomást sem kell venni róla – ha lehet. S itt most lehetett. Miközben – tudjuk persze – ezt nem mindig lehet. De épp ennek a most számunkra megadatott lehetőségnek a ritkasága adta meg a záró jelenetek értékét. Hogy magunkkal vigyük ezt az élményt a hétköznapokba – és ezt a tudást is. Hogy néha az is elég, hogy egyszerűen ne figyeljünk oda a hatalom ostoba és önelégült megnyilvánulásaira. Tegyük csak a dolgunk tőlük függetlenül, ahogy csak lehet. S ez még annál is jobb, mintha kinevetnénk a zsarnokot. Mert ha kinevetnénk őt, attól ő még valaki lenne. De a színpad lebontása valójában a zsarnokra nézve megsemmisítő erejű húzás. Mert hiába van, innentől fogva nincs.
A király nem meztelen, hanem inkább többé létezhetetlen.
S ebbe a még mindig zajló színpadépítésbe szabadulnak be önfeledt mosollyal az arcukon a színészek, amikor eljön a tapsrend lejátszása. S ilyenformán – a még mindig zajló díszletbontás színpadi mágiájának köszönhetően – a tapsrend valójában az előadás része marad. Mert így a színészek felszabadult mosolya még mindig a játékuk eminens része: egyfelől megmutatják magukat, begyűjtik a nekik joggal kijáró tapsokat, másrészt viszont részben játékban maradnak, mivel az arcukon lengedező mosoly nemcsak a tapsnak szól, hanem egyben a körülöttük szétbontásra ítélt tér munkálatainak.
Színpadi munkálatoknak márpedig ennyire még nem örülhettünk. Ha ezek a színpadi munkások valóban színpadi munkások voltak, akkor ők itt és most egész életükre megdicsőültek. Létrákra másztak, kalapáccsal kopácsoltak, izzókat csavargattak, de ezzel most a szokásos munkájuknál ezerszer hatékonyabban igazítottak át valamit a világ szerkezetén. És a nézők lelkében.
Ez nem happy end volt. Ez a szó kevés lenne rá. Hanem megváltás. A hétköznapok sarának letisztítása. Ki tudja, meddig tart ez a tisztaság, de akik ott voltunk, szerintem egy életen át őrizzük majd ennek a díszletbontásnak az emlékét.
Mert bontás ennyire talán még soha nem lehetett építő.
Hidegháborús darabba pedig – így szokták Ionesco művét emlegetni – talán még soha nem fért ennyi melegség.
Az előadást a 10. Nemzetközi színházi olimpia programjában még egyszer játsszák majd: a Miskolci Nemzeti Színházban, május 3-án.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
