A média halálfélelmet gerjeszt, majd megbetegíti és megöli az embert

– Sokáig állt egy graffiti a budai rakparton: „Hogyan magyarázod el egy pontnak, hogy milyen egy gömb?” Erre gondolok akkor, amikor a kizárólag fizikai szempontból gondolkodó orvosokról beszélek – mondta el Papp Huba antropozófus fogorvos, aki nemrég hagyomány- és értékmegőrzés céljából vendégházat nyitott Torockón, amely a reményei szerint idővel közép-európai találkozóponttá, valamint a holisztikus szemléleletű orvosok és gyógyítók központjává válik. A szakember mások mellett a hatásvadász média káros hatásairól, a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos kérdésfelvetéseiről, de Papp Huba arról is beszélt, miért nem szabad tabusítani a születést és a halált.

Német Dániel
2023. 05. 18. 21:21
2023.05.11 Budapest Papp Huba fogorvos Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Nemrégiben Torockón a barátaival egy vendégházat vásároltak. Honnan eredt az ötlet? 
 

– A Torockó Vendégháznak harminc éve rakták le az alapkövét, és 1996 óta fogadja a vendégeket. Három évvel azelőtt nyitotta meg a kapuit, hogy Torockót a kulturális örökségek megőrzéséért Europa Nostra-díjjal tüntették ki. Abban az időben egy Isten háta mögötti helynek számított, olyan rosszak voltak az utak, hogy gyalog hamarabb leértünk az Aranyos völgyéből Torockóra, mint autóval.

Csonka Zoltánné Rácz Katalin – aki a férjével alapította meg a vendégházat – a családunk nagyon régi barátja, az édesanyja és a nagymamám barátnők voltak, így egy négy generációs kapcsolatról van szó. Az általa nyitott fogadó volt az első a régióban, sokáig furcsállották is a falusiak, de az épület fokozatosan egyfajta hídszereppé vált az anyaországi és az erdélyi magyarok életében.  

Nekem az első kapcsolatom a házzal akkor volt, amikor a fiam Waldorf-óvodás lett és a gyerekeknek és szüleiknek szerveztem ide egy tábort. Közel egy hetet töltöttünk itt, bejártuk az egész környéket. Sokan először voltak Erdélyben és lenyűgözte őket a helyszín: a ház körül hatalmas rét van, a kert végén patak csordogál, a háttérben a Székelykő bércei magasodnak. Nagyon tiszta energiák vannak itt. Akkoriban még szóba sem került a térerő, ami a mai napig nem elérhető rendesen, a sziklák beárnyékolják a völgyet. Ezek után összesen kilenc tábort szerveztem ide, tavaly pedig felnőttekkel, orvos- és terapeuta kollégákkal is ellátogattunk a házba. Az utolsó napon, a búcsúzkodás alatt derült ki, hogy Kati néni árulja az épületet. Olyan nagy hatással volt a hely szelleme, gyógyító ereje ránk, hogy már a visszafele úton azon kezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne a miénk ez a varázslatos hely.

Látkép a Torockó vendégházból. Forrás: Torockovendeghaz.hu



– A ház tulajdonosnője milyen okból vált meg az épülettől?  

– Kati néni a tavaly volt nyolcvanesztendős, közel harminc éven keresztül egyedül menedzselte a vendégházat májustól októberig. Mindig volt három-négy segítője Torockóról és Torockószentgyörgyről, akik főztek, mostak, takarítottak. Rengeteg vendég fordult meg itt az évek alatt, megannyi országból. Kati néni hatalmas szívvel fogadott mindenkit, és aki egyszer idetévedt, biztosan visszavágyott, nagyon sok a törzsvendég. Csoda, amit ő itt egyedül megteremtett. De ez a munka nagyon fárasztó, ezért eljött az ideje, hogy átadja a stafétát. Megállapodtunk, hogy közösségi formában vesszük meg a vendégházat, és Kati néni amíg él, itt lehet velünk. A szobája megmarad, így közös szimbiózisban élhet velünk.

– És említette, hogy eleinte a helyiek furcsán tekintettek a vendégházra. Csonka Zoltánné Rácz Katalin miként látta meg mégis a fantáziát benne annak idején?

– Tudtommal Kati néni jelentős összeget örökölt, a férjének is volt megtakarítása, és nem akarták, hogy a bankban vagy a szalmazsák alatt álljon a pénz. Így eldöntötték, hogy nemes célra fektetik be. Nem az volt az elsőrendű számukra, hogy egy jól menő, prosperáló vállalkozásba kezdjenek, hanem egy kulturális misszió megteremtése volt a legfontosabb nekik. A legtöbb turista Magyarországról egy huzamban leutazik Székelyföldre, Torockó nagyjából félúton van Brassó és Sepsiszentgyörgy felé, így ideális itt megállni, megpihenni és néhány napot eltölteni. Kati néni jó kapcsolatot épített ki a falusiakkal, összegyűjtötte a padláson porosodó vagy kidobásra szánt néprajzi tárgyakat, többek között gyönyörű bútorokat, kerámiákat, tulipános ládát, azaz értékmentő szerepet is betöltött. Így amikor beindult a turizmus, ezeknek is a csodájára jártak a látogatók. Jönnek ide nemcsak Magyarországról és Erdélyből, hanem a teljes Kárpát-medencéből, Közép-Európából, egyszóval ez egy találkozási pont az anyaországi és a határon túli magyarok között. Első vendégként az idén egy vadidegen lengyel pár szállt meg itt.

– Önöknek melyek a legfontosabb célkitűzései a vendégházzal kapcsolatban?  

– Elsőrendű tervünk, hogy a Torockó Vendégház egy igazi pihenő és kikapcsolódási ponttá váljon, távol a civilizáció vívmányaitól. 

A jelmondatunk: „Természet. Közelben”. A letisztult, mondhatnám minimalista házbelső és a természet megtapintható ezernyi csodája a levegőtől, a vizeken, a növény- és állatvilágon át a mészkőszirtekig egy olyan teret teremt, ahol tényleg el lehet lazulni, fel lehet töltődni. Másfelől, mint már említettem, ez egy ideális találkozási pont lehet magyar és magyar, román, német és szláv emberek között. 

Tervezünk ide továbbképzőket, konferenciákat, tematikus táborokat.

Minket összeköt az antropozófia, de szeretettel várunk jógásokat, gombászokat, bármilyen közösséget, akik valamilyen értéket ápolnak, hordoznak. Olyan gyógynövények nőnek itt, amelyek máshol már csak lexikonokban láthatók. De itt született Torockószentgyörgyön Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor, akit az anyaországban szinte senki nem ismer: az ő szellemét, munkásságát fényre kellene hozni. Az évben öt hónapot vagyunk nyitva, ebben az időszakban van pünkösd, a nyári napforduló és Szent Mihály napja, ezek olyan ősi ünnepek, amelyek már rég elveszítették a spirituális tartalmaikat. Szeretnénk ezeket feléleszteni, hozzájuk új minőségben kapcsolódni.

Papp Huba. Fotó: Kurucz Árpád



– Az, hogy a környéken nincsen térerő, még bele is illeszkedik az ön által képviselt életszemléletbe, jól gondolom?

– Igen, 

ez egy védett terület annak hatására, hogy a digitális köldökzsinór, amelyen folyamatosan lógunk, itt elszakad.

Torockón nem a virtuális térből gyűjtjük az élményeket, hanem a jelenlét valóságából. Itt még ha kísértésbe is esünk, akkor sincs rá lehetőségünk, hogy internetezzünk, helyette a táj szépségét, a patak csörgedezését, a csillagos eget csodálhatjuk lájkokra vadászás helyett.

– Több előadásában beszél arról, hogy a szenzációhajhász és a félelemkeltő média miként mérgezi a tudatunkat…

– Így van, itt azonban nincs mitől szorongani, még Erdélyen belül is páratlanul békés a hely. A Hargitával vagy a legtöbb erdélyi hegységgel szemben nem kell tartani medvetámadástól, nem élnek erre medvék. Torockó szeizmológiailag is inaktív terület, olyan a kőzettani felépítése, hogy itt nem fordulnak elő földrengések. Hogy kerül ez ide? Én Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, és nyolcévesen ott éltem át életem első nagy traumáját, az 1977-es földrengést, egy tömbházlakás hetedik emeletén. A Kárpát-kanyarban, a főgerinctől keletre lévő moldovai rész szeizmológiailag nagyon aktív terület, bizonyos helyeken minden nap érezhető rezgés, harminc-negyven évente pedig bekövetkezik egy-egy jelentősebb rengés.

Itt tényleg el lehet lazulni, a természet védelmében egészségesebbek az emberek. Tavaly, amikor az orvoscsoportot kalauzoltam ide, mindenki úgy ébredt az első reggel, hogy nem emlékeznek, hogy mikor aludtak ilyen jól utoljára. Tiszta a levegő, nincs zajszennyezés, és bár a hétvégeken, ünnepnapokon a faluban egyre nagyobb a nyüzsgés, a ház szerencsére két kilométerre van onnan.

 Fotó: Kurucz Árpád

– Az erdélyi származása milyen mértékben határozza meg a gondolkodásmódját?  

– Erdélyben töltöttem életem első húsz évét, a gyermek- és az ifjúkori élményeim mind oda kötődnek. A magyarságtudatom, kitartásom, elszántságom, az örök optimizmusom és derűm itt épült be a sejtjeimbe. Biztos vagyok benne, ha 1987-ben vagy 1988-ban felvesznek Marosvásárhelyen az orvosi egyetemre, akkor föl sem merült volna bennem, hogy elhagyjam a szülőföldem. Akkor teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet, nem gondolta senki, hogy hamarosan borul a politikai rendszer. Tanulni jöttem Budapestre, és már az egyetemen elkezdtem az évfolyamtársaimnak erdélyi utazásokat szervezni minden egyes évszakban. Az idén lesz huszonöt éve annak, hogy végeztem a Semmelweis Egyetemen. Esszenciálisan fontos számomra, hogy az évek során elsajátított holisztikus szemléletű orvosi tudásomat hazavigyem. Erdély-szerte egyre gyakrabban tartok előadásokat, és hihetetlenül nagy szomjúsággal fogadnak minden alkalommal. Nagy vágyam, hogy Torockón idővel egy helyi gyógyközpont alapjait is megteremtsük. Ez egy hosszú távú folyamat lesz, de eddig bármilyen ideát kitűztem az életemben, az megtermékenyült és megvalósult. Bízom benne, hogy ezúttal sem lesz másként.

– Egy interjúban azt mondta, a történelemben még sosem materializálódott annyira a közgondolkodás, mint jelenleg, a járványok és a háborúk korában. Kívülről nézve az orvosokra ez hatványozottan igaz, az antropozófus szemlélete azonban igencsak kilóg ebből…

– A magyarországi orvosi egyetemek gyakorlatilag fizikai, materiális szemléletben oktatnak. Ennek a gondolkodásmódnak megvan a helye, hiszen fizikai testben élünk, s ily formában meg kell tanulni az anatómiát, élettant, patológiát. A betegségek diagnosztizálásához, gyógyításához szükség van gyógyszerekre, műtétekre és a már hihetetlen részleteket feltáró képalkotó és diagnosztikai eljárásokra. Az emberi genom feltárásával nagyon mélyen ráláthatunk arra, hogy milyen genetikai örökség van a tarisznyánkban. De ez csak egyetlen szint.

Az ember nemcsak egy fizikai test, hanem lélek és szellem, van egy örök részünk, ami nem szűnik meg a halállal.

 Az ősi gyógyászati rendszerek, a sok ezer éves kínai orvoslás, az ayurvédikus gyógymódok, de európai szemmel a homeopátia, az antropozófus gyógyászat és – itthon maradva – a népi gyógyászat, mind-mind figyelembe veszi a fizikai szint feletti részeinket is. A teljesség jegyében csak úgy van esélyem gyógyítani, ha így közelítek minden emberhez. 

Matematikai példával élve az akadémikus orvoslás olyan, mint a sík-, a holisztikus gyógyítás pedig a térgeometria. Sokáig állt egy graffiti a budai rakparton: „Hogyan magyarázod el egy pontnak, hogy milyen egy gömb?” Erről van szó.

A kizárólag fizikai szempontból gondolkodó orvosok ,,síkban” látják a világot, a szellemi rész, a lélek gyógyítása hiányzik a szemléletükből. Fakkokban közelítik meg az adott panaszt, betegséget és az embert. Az agyonszakosodott szakorvosoknak kiváló módszereik vannak, nagy sikereket érnek el, de az ember nemcsak egy szem, egy fog vagy egy fejfájás, hanem egy integráns szintézise a szervezet összes sejtjének és szövetének, a fizikai valósághoz pedig a lélek és szellem síkja kapcsolódik. Az iskolamedicina ágai között nincs, vagy alig van átjárás. Ebben a szemléletben rendkívül nehéz igazi gyógyulást elérni, mert nincs közlekedés a szakterületek között. Egy bőrgyógyász egy ekcémát elkezd szteroidos kenőccsel kezelni, és szépen el is múlik a kiütés, de a betegnek a probléma elnyomásától asztmája lesz. Ennek fényében meggyógyította a bőrgyógyász az ekcémát? A holisztikus és az ősi gyógymódok mindig nagy összefüggésekben közelítenek, bevonva a pácienst a gyógyulási folyamatokba. A másik gond, hogy az akadémikus orvoslás számos képviselője, akár egyetemi szinten is, megpróbálja az alternatív gyógyászatot lejáratni, placebonak neveznek olyan gyógyulási folyamatokat, amelyeket mi naponta megtapasztalunk. Minden ember, minden szervezet más, így az egyénileg kezelt pácienseket nem lehet standardizálni.

A hagyományos orvoslásban, ha valakinek tüdőgyulladása van, felírnak rá egy antibiotikumot. Egy holisztikusan gondolkodó orvos ezzel szemben mindenkit egyedien kezel: ha tüdőgyulladásom van, megnézni azt is, milyen a temperamentumom, milyen a bőröm, az emésztésem, az életmódom, milyen lelki traumáim voltak az elmúlt időben, milyen probléma állhat a betegség mögött. Hiszem és naponta megtapasztalom, hogy egy banális náthát sem kapunk el csak úgy, hanem valami miatt kitért a szervezetünk az egyensúlyból, a betegség ennek a figyelmeztető jele, a hiba pedig sokszor az életvitelünkben keresendő.

 Fotó: Kurucz Árpád



– Mondana erre egy konkrét példát?

– Elmesélek egy történetet a közelmúltból. Amikor 2020 márciusában a járvány elején bezártuk kényszerből a rendelőt, igen komoly traumát okozott, hogy a betegek segítségére felesküdött orvosként csak fogat húzhatok, meg gyógyszert írhatok fel. Otthon voltam három héten keresztül, soha ilyen rendben még nem volt a kert, de egyre inkább úgy éreztem, nonszensz, hogy orvosként a járvány alatt a palántákat locsolgatom. Szerencsére hamarosan kaptam egy felkérést a fővárosi önkormányzattól, hogy hajléktalanokat teszteljek PCR-el, gondolkodás nélkül egyből igent mondtam. A tesztelő kollégáimmal egyetemben meg voltam győződve arról, hogy aratni fog a Covid a hajléktalanok között. Ők abszolút minden rizikófaktornak maximálisan megfelelnek: elégtelen étkezés, rendszeres alkoholfogyasztás, láncdohányzás, krónikus betegségek. Azután teltek a hetek, a hónapok és két hónapnyi szűrés után, 4300 tesztelést követően jött az első pozitív teszt. Azt hittük már, hogy rosszak a tesztek. Ez a tendencia megmaradt: 17 ezer vizsgálatból két év alatt néhány száz pozitív esettel találkoztunk csupán. Ezek nagy része ráadásul nem is hajléktalan volt, hanem az őket ellátó szociális munkás. Sokat gondolkoztam, mi lehet ennek az oka, és arra jutottam, hogy 

a hajléktalanok nem félnek, nem szoronganak: nem néznek tévét, nem olvasnak sajtót, nincs internetelérhetőségük. Ők járvány ide vagy oda, továbbra is kijártak az utcára, megvoltak persze a maguk gondjai, de az a szorongás és (halál)félelem nem jellemezte őket, mint az átlagos, hírfogyasztó embereket.

Ezt az elméletemet erősítette meg az is, amikor 2020 őszén olvastam egy cikket egy vezető portálon arról, hogy egy kis Borsod-Abaúj-Zemplén megyei idősek otthonába bejutott a koronavírus, mindenki megbetegedett, aztán csodák csodájára mindenki meggyógyult, noha kilencven éven felüli lakókról volt nagyrészt szó. Kiderült, hogy nem volt televíziójuk, nem járt hozzájuk újság, mert mindannyian demenciával küzdöttek. A hírhiány miatt nem féltek, megélték, hogy kicsit gyengélkednek, köhögnek, van egy kis lázuk, ahogy ez ősszel-télen máskor is előfordult, de a pánik hiányában nem gyűrte le őket a vírus.

 

– Összeegyeztethető az ön által képviselt szemlélet az orvosok általános látásmódjával?
 

– Azt gondolom, a különböző szemléletű orvosoknak meg kellene fogniuk egymást kezét, nagyon szépen ki tudnánk egymást egészíteni. Erre világszerte számtalan eset van, nem kell semmi újat kitalálni. Mi nyújtjuk a kezünket a hagyományos irányzat felé, de ők elzárkóznak tőlünk. Mert ha csak a tünetet kezeljük mindig, akkor azt bár sikeresen el tudjuk nyomni, a szervezet egy új betegségen keresztül ismét jelzi a problémát. A gyógyszerek okozta mellékhatásokról nem is beszélve, amit újabb gyógyszerekkel kezelnek, amelyeknek újabb mellékhatásai vannak. Ledöbbenek, amikor középkorú emberek mondják, hogy tizenöt-húsz gyógyszert szednek be naponta, pedig ha például csak tudatosabban táplálkoznának, eleget innának, személyre szabott diétát tartanának, rendszeresen mozognának, ritmusban élnének, nem lenne rá szükségük. Ezek java szemlélet kérdése, nem anyagi természetű befektetés.

 

Szendi Gábor pszichológust üldözték azért, mert egy tanulmánykötetében a gyógyszeripar és a pszichiátria kapcsolatáról beszélt, legutóbb pedig Máté Gábor magyar származású kanadai orvost Laposföld-díjra jelölték, amiért azt állította, a rákos megbetegedés és a szorongás között egyértelmű kapcsolat fedezhető fel. Nem fél attól, hogy a mainstream orvosi gondolkodástól távolabb eső álláspontjával magára haragíthatja a szakmát?

– Szerencsére van néhány bátor kolléga, minden tiszteletem az övék, akik bátran vállalják a nagy nyilvánosság előtt a nézeteiket, előadásokat tartanak, könyveket adnak ki. Kapnak is ezért hideget-meleget. Ismerjük a konkrét eseteket. Én részemről nem félek. Huszonöt éve járom az utam, folyamatosan tanulok, új módszerekkel ismerkedem meg, hogy a gyógyítói palettámat minél jobban kiszélesítsem. Minden tettem mögött ott van a „Ne árts!” és a segíteni akarás elemi vágya. Természetesen nem mindenkit tudunk meggyógyítani. Bár mindent megteszek egy beteg fogért, de néha én is húzok fogat. El kell fogadnunk a határainkat. Igazából sokszor nem is mi gyógyítunk, hanem a páciens gyógyítja meg magát. Vagy az Isten. Az ima gyógyító erejéről pont a Magyar Nemzetben beszéltem két évvel ezelőtt a járvány kellős közepén. Naponta megtapasztalom a Rendet, hogy mindennek oka és valós célja van. Semmi nem történik véletlenül. Ha magunkévá tesszük ezt a szemléletet, ha erős a hitünk és megteszünk minden tőlünk telhetőt, akkor nincs helye a félelemnek az életünkben. A legerősebb pajzs a félelem ellen a szeretet. Törekedjünk arra, hogy minden tettünk a szeretetből induljon ki. Ezt már kétezer éve tudjuk, és mégsem tudjuk magunkévá tenni.


– Az ön által képviselt holisztikus szemlélet működőképes lehetne egy kórházban, ahol ,,nagyüzemben” látják el a pácienseket, és egy átlagos orvos-beteg találkozó mindössze néhány perc hosszúságú?  

– Amikor az antropozófus orvoslást tanultam, egy nyári tanulmányút keretében meglátogattunk svájci és németországi antropozófus kórházakat, klinikákat. Így jutottam el a Stuttgart melletti Filderstadtba; egy negyvenezres kisvárosról van szó, ahol a város egyetlen kórháza ezt a szemléletet követi. Nagy hatással volt rám, amiket ott megtapasztaltam. A kórház egyik szárnyában, a földszinten található a szülészet, ami egy hatalmas tágas lakosztály lényegében, az egyik fala tiszta üvegből van, és egy csodálatosan ápolt, virágos kertre van rálátás, mintha csak a paradicsomban lennénk. Az egyik sarokban le van takarva egy műtőságy, ahol szükség szerint császármetszést végeznek, így, ha mégis be kell avatkozni a szülés természetes folyamatába, nem kell sehova sem menni, minden helyben van. Van ott még bordásfal, nagy gumilabda, fürdőkád és minden egyéb, ami a szülőanyát segítheti. Megannyi apró finomság: kézzel kötött színes gyapjúsapkák a jövendőbeli újszülöttek fejére, líra, aminek hangjával meg lehet nyugtatni a babát, a falon reprodukción Raffaello Sixtusi Madonnája. A szülészettől egyfalnyira, a folyosó másik ajtaja a halottasházba nyílik, ott vannak felravatalozva a holttestek. A kórházban elhunytak három napig hűtött tepsiben vannak különálló helyiségekben, ezek szépen be vannak rendezve, a félhomályban gyertyák égnek. Itt búcsúznak el a halottól a kórház dolgozói a kezelő főorvostól kezdve a takarítónőig, oda lehet hívni a lelkészt, papot, és a hozzátartozók itt virraszthatnak három napig. Az élet két kapuját csak egy fal választja el egymástól. Elsőre sokkoló volt, de hamar beláttam, hogy ez a létezés, az élet rendje, ahol 

nem kell sem a szülést misztifikálni, sem a hallottakat elrejteni. Itt megfogható az alfa és az ómega, a csecsemősírás és a gyászolók zokogása együtt hirdeti az élet örömét és fájdalmát.

 

Borítókép: Papp Huba (Fotó: Kurucz Árpád)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.