Ki volt Emiliano Zapata, a „Dél Attilájaként” emlegetett forradalmár? Milyen életet élt? Miért, kikért harcolt? – ezeket a kérdéseket is feltette és megválaszolta az Emiliano Zapata asszonyai című előadás, amely a mexikói kultúrába, a mexikói színjátszásba engedett betekintést a színházi olimpián. De valójában nem Emiliano Zapata állt a Nemzeti Színházban látható darab középpontjában, az ő alakja csupán eszköz volt ahhoz, hogy Conchi León a nők mexikói társadalomban elfoglalt helyéről, szerepéről, problémáiról beszéljen. Nagyon őszintén és világosan.
Az előadásban eleinte Emiliano Zapata figurája került előtérbe, láttuk őt újszülöttként, gyermekként, férfiként, szeretőként, a földjüktől megfosztott parasztok segítőjeként, majd harcos forradalmárként is.
Ám nagyjából a játékidő felénél arra eszméltünk, hogy nem Emiliano Zapatáról és az ő tetteiről van itt szó elsősorban, hanem az őt megidéző fiktív nőalakok sorsáról, akik egy nép, egy társadalom közös hangján szóltak hozzánk.
Hiszen amellett, hogy Emiliano Zapata életét, tetteit megismertük a születésétől a haláláig, a nők kiszolgáltatott helyzetéről, sorsáról is kíméletlen képet kaptunk.
A hősként tisztelt forradalmár halálának évfordulójára született az Emiliano Zapata asszonyai előadás
Sötétben, füstben, sombreróban, játék lovak segítségével, tánccal, énekkel, fegyverrel és autentikus maszkokban, jelmezekben idézte fel három színésznő, Gabriela Núnez, Azalia Ortiz és Conchi León Emiliano Zapatához fűződő viszonyát.
Mindhárman remekeltek a monológokban, a humoros jelentekben, de a mély, tragikus pillanatokban is.
A spanyol nyelven elhangzott előadásból és dalokból pedig áradt a szenvedély és a temperamentum. És azt is láthattuk, hogy a mexikóiak életében a humor milyen fontos szerepet tölt be. A legnagyobb tragédiák feldolgozásában is a humor segíti őket. A színésznők játékát emellett erősítette a szinte díszlet nélküli tér, amelyben a misztikum és a fikció kivételes tartalommá, drámává, mondhatni valósággá sűrűsödött. Mert valóban nők haltak és halnak meg erőszakos cselekmények, háborúk következtében a mai napig Mexikóban (és máshol a világban).
Conchi León profán megközelítéssel, kiváló arányérzékkel és dramaturgiával állította színpadra ezt az érzékeny, s egyben égető témát, amely a hősként tisztelt Emiliano Zapata halálának évfordulójára született.
És ennek az előadásnak a befogadásához, megértéséhez nagyban hozzájárult az is, hogy tőlünk, nézőktől szinte pár lépésre élhettünk át mindent: szerelmet, háborút, a parasztok földjeinek elvételét. A mexikói történelem, sőt a mai Mexikó hangos kiáltásait hallottuk.
A darab legfontosabb üzenete kétségkívül az, hogy a nők szerepe a túlélés.
Ezt szimbolizálták a padlóra helyezett rózsaszín papírlapokon olvasható női nevek, a tiszteletükre meggyújtott gyertyák, valamint a kendővel letakart fegyver is. Katartikus pillanatok, amelyeket sosem feledünk. Ilyen előadást látva talán a rohanó, globalizált világunkban megállunk egy pillanatra, és eszünkbe jut, hogy nekünk, nőknek miért kell küzdenünk, miért kell túlélnünk. Arról nem is beszélve, hogy Conchi León darabja aktuálisabb, mint valaha. Nagyon erős, markáns üzenetet fogalmaz meg. De reményt keltő, hogy vannak olyan céltudatos, bátor nők, akik ki merik mondani a véleményüket, tisztelik kultúrájukat, gyökereiket.
Végezetül akarva-akaratlanul egy súlyos párhuzamra is rávilágított az Emiliano Zapata asszonyai, arra, hogy Európa közepén, a szomszédunkban több mint egy éve háború dúl, s ugyanúgy, akárcsak Mexikóban, a földért, az identitásért, a nemzetért halnak meg emberek. Jöhetne most is egy nő, aki letakarja a fegyvert.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
