Dimitris Papaioannou INK című előadásában magányos a férfi főszereplő. Egyedül van a világban, egyedül kell megoldania a problémáit, egyedül kell átvészelnie mindent. Amit az előadásban látunk, az a lélek magánya, a világegyetembe kivetett férfilélek küzdelme a fennmaradásért. Dimitris Papaioannou nemcsak rendezte a darabot, de ő maga játssza a férfit, akinek Suka Horn alakjában megjelenik a tudattalan énje, lecsupaszítva mindenféle sallangtól. A padló alól tör elő, megjelenik és szembesít. Követelődzik, jogot kér a létezésre a férfi ösztönvilága.
INK az a tinta, amellyel egy ember történetét írják
A görög rendező olyan mozgásszínházat kanyarít a színpadra, amelyben folyamatosan folyik a víz. Egy slagon át jön. Eleinte csak locsolásra használja a férfi, aki a haszontalan és a hasznos dolgok világára oszt fel mindent. A vizet hasznosnak találja, tulajdonképpen bármelyik pillanatban előfordulhat, és elő is fordul, hogy a víz lép elő főszereplővé. Az a víz, amely szomjunkat oltja, testünk fontos alkotóeleme, a földgolyó nagyobb részén a víz az úr. Semelyik élőlény nem bírja ki túl sokáig víz nélkül. A víz mi magunk vagyunk, létünk furcsa kivetülése.
Dimitris Papaioannou fekete tintává alakítja azt a vizes világot, amelyet a színpadon létrehoz. Eleinte azt látjuk, hogyan próbálja meg becsomagolni a férfi a tudat legaljából előtörő ösztönénjét. Egyrészt ugyanis mindig ijesztő szembesülni azzal, milyenek vagyunk, ha a szigorú szocializációs szabályrendszerek alól egy kicsit kivonhatjuk önmagunkat. Ám a becsomagolt ösztönlény csak elő-elő tör, teret és szerepet követelve magának. Mivel a férfi elnyomni nem tudja, úgy dönt, akkor inkább megszelídíti.
És ekkor elkezdődik a játék. Mert minden a gyerekkorból indul, azokban az években, amikor még felhőtlenül és felszabadultan mert játszani a férfi kisfiúként. Amikor még rá mert csodálkozni a világra. Amikor az élet még kalandnak és kihívásnak tűnt, nem volt még tele szorongással és szenvedéssel, félelemmel és fájdalommal. Ám azt is látjuk, hogy a férfi már nem tud igazán felszabadultan játszani. Úgy tűnik, mintha már nem tudna hinni abban, hogy az életet sokkal, de sokkal könnyebbé teszi a játék. Már nem játszik vadászatot, hanem vadászik, már nem játszik halászatot, hanem halászik, már nem játssza el a halált, hanem meghal, amikor eljön az ideje.
Temérdek partra vetett halat látunk az előadáson, mozgásuk olyan, mint egy reménytelen rángatózás, elkeseredett lázadás a lét kegyetlen szabályai ellen, a világegyetem közönyös csendje ellen. A parton fickándozó halak képe az emberi küzdelmet idézi emlékezetünkben. Azt az időszakot, amikor a férfiak nem törődtek bele a sorsukba, hanem kezükbe akarták venni az életünk irányítását. Persze mindez a lét abszurditását is idézi, másrészt viszont a víz az élet maga. A hal, amelyik nem úszhat, amelyik nem jut hozzá az életet adó vízhez, elveszti méltóságát. Görcsös küzdelemmé válik minden pillanata. Ahogy a férfi ösztönlényét is látjuk vonaglani a földön, akárcsak a halakat. Ám az ösztönlény vonaglása addig tart csak, amíg nem figyel rá az ember. Ahogy megfelelő mennyiségű figyelmet kap, azonnal megszelídül.
Az előadás felfogható a férfivá érés folyamatának is, amelyben az ösztöneit kell megfelelő kordába terelnie egy férfinak, hogy aztán stílusos eleganciát tudjon mutatni a világnak és önmaga előtt is. Dimitris Papaioannou színháza a magányos férfi kálváriáját mutatja, és nagyon érdekes, hogy nő nélkül mennyire nem tud magával semmit sem kezdeni az erősebbik nem. Mivel a nő ad célt egy férfi életének, és itt semmilyen nyoma nincsen semmilyen nőnek, úgy tűnik, hogy ez a darab a férfi céltalan vergődését mutatja, aki úgy él lelki és testi magányában, hogy bár folyamatosan célt keres az életének, de képtelen megtalálni azt. Cél nélkül viszont olyan az ember, mint a partra vetett hal.
Programok, rekordok, riportok a Kultúrnemzet színházi olimpiai gyűjtőoldalán! Kattintson IDE!
Borítókép: Jelenet a színdarabból (Fotó: MITEM)
