Az asztalon – precízen elrendezve – három kupac papír és hat portré: négy férfi és két nő felnagyított, fekete-fehér arcképe.
A Polonia Nova Egyesület székhelyén vagyunk. A Jókai utcai helyiség pillanatnyilag egy varsói konspirált lakás szerepét tölti be – ez az első állomás A tátrai futárok nyomdokain című történelmi kalandjátékban.
Az asztal körül gyülekezők épp most kapják meg az alapvető információkat arról, kik voltak a címben említettek. Minket Joanna Urbanska, a budapesti Lengyel Intézet igazgatója helyez képbe:
– A lengyel ellenállási mozgalom tagjai voltak a II. világháború alatt. Futárokként gondoskodtak arról, hogy ne szakadjon meg a németek által megszállt Lengyelország, a budapesti lengyel szervezetek, valamint a Londonban működő lengyel emigráns kormány közti kommunikáció. Nevüket arról kapták, hogy a Lengyelországon és az Első Szlovák Köztársaságon át Magyarországra vezető
út egy részét a Tátra kevesek által járt ösvényein tették meg. Ők azonban jól ismerték ezt a terepet, hiszen általában hegyi vezetők, hegyimentők, nemegyszer több bajnoki címmel rendelkező síelők voltak. Lengyelországból kifelé tartva mikrofilmeket, információkat, postai küldeményeket szállítottak, és segítettek Magyarországra jutni azoknak, akik a nyugaton szerveződő lengyel hadsereg kötelékében akartak harcolni.
Visszafelé leginkább parancsokat és pénzt hoztak, de az sem volt ritka, hogy fegyvert kellett a megszállt területre juttatniuk. Tevékenységük szigorúan titkos volt, és nagy veszéllyel járt: a német hatóságok és a Gestapo nem kívánatos figyelmét vonta magára. Aki tehát vállalkozott egy-egy ilyen útra, az az életét kockáztatta – vázolja fel a történelmi hátteret Joanna Urbanska. – A futárokra emlékező, tíz és fél órás tátrai túrából idén tartottuk a harmadikat. A budapesti szabadtéri történelmi kalandjátékból viszont ez az első. A Radosław Alakulat Történelmi Társasággal, a Polonia Nova Egyesülettel, továbbá a Magyar Tüzér Egyesülettel közreműködve rendezzük meg. Összesen 24-en jelezték, hogy részt vesznek benne.
A szobában gyülekezők tehát a tátrai futárok szerepébe helyezkedő játékosok.
Az asztalon egykor volt, legendás futárok képei sorakoznak, köztük a parancsnok, Waczlaw Felczak történészprofesszor vagy a futárok királyaként emlegetett Jozef Krzeptowski portréja, aki annak köszönheti e megtisztelő címet, hogy több mint ötvenszer tette meg a Zakopane – Budapest utat.
A képek mellett magasodó papírhalmok egyikét a feladatlapok alkotják, ugyanis valamennyi játékosnak – pontosabban: valamennyi futárnak – öt ellenőrzőponton kell áthaladnia, és ott aláírást és pecsétet szerezni a megfelelő rubrikába.
De mert a saját nevét senki sem használhatja, a résztvevők első feladata, hogy – általuk választott, hamis adatokkal – kitöltsenek egy többszörösen összehajtott, zöld kartonlapot, az úgynevezett Kennkartét (személyi igazolványt).
– Mindig legyen maguknál, és ha a németek igazoltatják önöket, nyújtsák át nekik. Persze nem árt, ha megtanulják a bennük szereplő adatokat, nehogy a helyszínen más nevet találjanak mondani! – említi az eligazítást tartó férfi.
Az újdonsült futárok tehát kitöltik a Kennkarte megfelelő rovatait, és miután jelzik, hogy útra készen állnak, megkapják a legfontosabb információk egyikét:
– A jelszó: Visztula, a válasz: Duna, az ellenjelszó: Tisza. Jól jegyezzék meg, és a németeknek semmi szín alatt ne árulják el, máskülönben nem élik túl az utat – zárul az eligazítás.
A futárok ezzel is el hagyják „Varsót”, és – a kapott térképvázlat jelzéseit követve – megkezdik a feladat végrehajtását.
Egy fiatal házaspár mellé szegődünk, megkérdezve tőlük, elkísérhetjük-e őket a bevetésre. Az igenlő válasz után – immár a különböző állomásoknak helyet adó Jókai tér felé tartva – megkérdezzük, honnan szereztek tudomást a játékról, és milyen várakozásokkal vesznek részt rajta.
– A Lengyel Intézet baráti köréhez tartozunk, több rendezvényükön is részt vettünk már, így erre is eljöttünk, hogy jól érezzük magunkat, és új ismeretekkel gazdagodjunk – feleli a férj, akit kérésére csak Tamásnak nevezünk.
Ezzel el is értük a teret, s a következő állomást, a Zakopanét jelképező ellenőrző pontot. Jellegzetes futáröltözéket – szögekkel kivert bakancsot és nem feltűnő, civil ruhát – viselő fiatalember fogad, és miután a jelszó segítségével azonosított minket, egy-egy borítékot bíz ránk.
– Jól rejtsék el – ne a hátizsákba tegyék, mert azt a németek mindig átnézik –, és juttassák el Budapestre. Ott tudni fogják, mit kezdjenek vele – mondja titokzatosan,
majd átnyújtja csoportunknak az említett hátizsákot. – Jóféle lengyel karamella van benne, a német határőrök is szeretik. Csak azért említem, mert a Tátra előtt meg fogják állítani önöket, és meglehet, hogy nem találják elég meggyőzőnek a történetüket…
Utunkra enged bennünket, és kisvártatva fel is tűnik a német ellenőrző pont.
A két határőr megkérdezi, mi járatban vagyunk. Nekilátunk, hogy előadjuk hamarjában kiötlött magyarázatunkat – egyikünk édesanyjához tartunk, akinél birkák születtek, de ő nem tud gondoskodni róluk, mert már öreg, úgyhogy segítséget kért tőlünk –, de végig sem hallgatják, ehelyett felszólítanak, hogy adjuk át a hátizsákot ellenőrzésre.
Tamás engedelmeskedik, és miközben leveszi a hátáról a holmit, nyomatékosan közli:
– Amúgy üres.
Az egyik katona beletúr, kezébe akadnak a karamellák, felcsillanó szemmel kiemeli és zsebre dugja őket.
– Tényleg az – mondja jelentőségteljesen, miközben visszaadja a málhát. Rájövünk: átjutottunk a lengyel határon, és folytathatjuk az utunkat!
A következő ellenőrző pont már Szlovákiát jeleníti meg. Az ottaniak barátságosan érdeklődnek, hogy a németek miért nem töltötték ki a feladatlap megfelelő rubrikáját – bár ha sikerült kicselezni őket, az csak jó, teszik hozzá mosolyogva –, majd feladatot adnak: előre kivágott elemek összeillesztésével létre kell hoznunk egy jellegzetes lengyel katonasapka papírmását. Miközben a mellékelt útmutatót tanulmányozzuk, látjuk, hogy az előttünk haladó futárcsoportnak más tennivaló jutott: egy archív felvételből készített puzzle-t kell kirakniuk.
Miután a sapka elnyerte végleges formáját, a Jókai teret magunk mögött hagyva átballagunk a közeli Nagymező utcába, a Lengyel Intézetbe, amely Budapest szerepét tölti be a játékban.
Itt egy lengyel tiszti egyenruhát viselő férfi fogad, kéri a jelszót, felel is rá, majd a Zakopanéban ránk bízott borítékokért nyújtja a kezét.
Első ránézésre értelmetlen betűsorokat tartalmazó papírcsíkok kerülnek elő belőlük, de nem sokáig értetlenkedhetünk: a tiszt betűk és számok kombinációját tartalmazó kartonlapokat húz elő.
Rejtjelezett szöveget hoztunk idáig, az utolsó feladat a kód megfejtése, értjük meg, és nekilátunk a desifrírozásnak.
Kisvártatva olvashatóvá is válik az üzenet, mire a tiszt feladja addigi kimért stílusát, és felszabadultan gratulál: teljesítettük a küldetést!
A tátrai futárok nyomdokain című kisfilm
És egyre-másra érkeznek az utat szintén megjárt „futárok”: egy Ádám nevű édesapa két gyermekével, egy két bottal járó fiatalember, lengyel lányok, fejükön a „Szlovákiában” összeállított papírsapkával…
Az igazgató asszony mindannyiuktól megkérdezi, milyen élményeket szereztek, és a bottal járó fiatalember mosolyogva megjegyzi:
– A németek marconák voltak, be is börtönöztek, de – egy éppen arra járó partizánlány segítségével – sikerült megszöknöm.
Mire az igazgatónő is elmosolyodik, és csak annyit mond:
– Hiába, némi veszélyérzet is kell a játékba!
