Budapesti kalandtúrával a tátrai futárok nyomában

Kik voltak a második világháború idején tevékenykedő, tátrai futároknak nevezett lengyel ellenállók? Milyen feladatokat teljesítettek, és milyen útvonalat jártak be közben? Egyebek mellett e kérdésekre kaphattak választ azok, akik tegnap délután ellátogattak a Lengyel Intézet A tátrai futárok nyomdokain című, szabadtéri történelmi kalandjátékára.

20230618 budapest szabadtéri történelmi kalandjáték a belvárosban A tátrai futárok nyomában címmel, a Lengyel Intézet szervezésében havran zoltan magyar nemzet

A szobában gyülekezők tehát a tátrai futárok szerepébe helyezkedő játékosok. 

Az asztalon egykor volt, legendás futárok képei sorakoznak, köztük a parancsnok, Waczlaw Felczak történészprofesszor vagy a futárok királyaként emlegetett Jozef Krzeptowski portréja, aki annak köszönheti e megtisztelő címet, hogy több mint ötvenszer tette meg a Zakopane – Budapest utat.

 A képek mellett magasodó papírhalmok egyikét a feladatlapok alkotják, ugyanis valamennyi játékosnak – pontosabban: valamennyi futárnak – öt ellenőrzőponton kell áthaladnia, és ott aláírást és pecsétet szerezni a megfelelő rubrikába.

Az első állomás a Jókai téren: „Zakopane” Fotó: Havran Zoltán

De mert a saját nevét senki sem használhatja, a résztvevők első feladata, hogy – általuk választott, hamis adatokkal – kitöltsenek egy többszörösen összehajtott, zöld kartonlapot, az úgynevezett Kennkartét (személyi igazolványt).

– Mindig legyen maguknál, és ha a németek igazoltatják önöket, nyújtsák át nekik. Persze nem árt, ha megtanulják a bennük szereplő adatokat, nehogy a helyszínen más nevet találjanak mondani! – említi az eligazítást tartó férfi.

Az újdonsült futárok tehát kitöltik a Kennkarte megfelelő rovatait, és miután jelzik, hogy útra készen állnak, megkapják a legfontosabb információk egyikét:

– A jelszó: Visztula, a válasz: Duna, az ellenjelszó: Tisza. Jól jegyezzék meg, és a németeknek semmi szín alatt ne árulják el, máskülönben nem élik túl az utat – zárul az eligazítás.

A futárok ezzel is el hagyják „Varsót”, és – a kapott térképvázlat jelzéseit követve – megkezdik a feladat végrehajtását.

Egy fiatal házaspár mellé szegődünk, megkérdezve tőlük, elkísérhetjük-e őket a bevetésre. Az igenlő válasz után – immár a különböző állomásoknak helyet adó Jókai tér felé tartva – megkérdezzük, honnan szereztek tudomást a játékról, és milyen várakozásokkal vesznek részt rajta.

– A Lengyel Intézet baráti köréhez tartozunk, több rendezvényükön is részt vettünk már, így erre is eljöttünk, hogy jól érezzük magunkat, és új ismeretekkel gazdagodjunk – feleli a férj, akit kérésére csak Tamásnak nevezünk.

Német katonák ellenőrzik a személyazonosító okmányokat Fotó: Havran Zoltán

Ezzel el is értük a teret, s a következő állomást, a Zakopanét jelképező ellenőrző pontot. Jellegzetes futáröltözéket – szögekkel kivert bakancsot és nem feltűnő, civil ruhát – viselő fiatalember fogad, és miután a jelszó segítségével azonosított minket, egy-egy borítékot bíz ránk.

– Jól rejtsék el – ne a hátizsákba tegyék, mert azt a németek mindig átnézik –, és juttassák el Budapestre. Ott tudni fogják, mit kezdjenek vele – mondja titokzatosan, 

majd átnyújtja csoportunknak az említett hátizsákot. – Jóféle lengyel karamella van benne, a német határőrök is szeretik. Csak azért említem, mert a Tátra előtt meg fogják állítani önöket, és meglehet, hogy nem találják elég meggyőzőnek a történetüket…

Utunkra enged bennünket, és kisvártatva fel is tűnik a német ellenőrző pont.

A két határőr megkérdezi, mi járatban vagyunk. Nekilátunk, hogy előadjuk hamarjában kiötlött magyarázatunkat – egyikünk édesanyjához tartunk, akinél birkák születtek, de ő nem tud gondoskodni róluk, mert már öreg, úgyhogy segítséget kért tőlünk –, de végig sem hallgatják, ehelyett felszólítanak, hogy adjuk át a hátizsákot ellenőrzésre.

Tamás engedelmeskedik, és miközben leveszi a hátáról a holmit, nyomatékosan közli:

– Amúgy üres.

Az egyik katona beletúr, kezébe akadnak a karamellák, felcsillanó szemmel kiemeli és zsebre dugja őket.

– Tényleg az – mondja jelentőségteljesen, miközben visszaadja a málhát. Rájövünk: átjutottunk a lengyel határon, és folytathatjuk az utunkat!

A puzzle kirakása a Jókai téri harmadik állomáson Fotó: Havran Zoltán

A következő ellenőrző pont már Szlovákiát jeleníti meg. Az ottaniak barátságosan érdeklődnek, hogy a németek miért nem töltötték ki a feladatlap megfelelő rubrikáját – bár ha sikerült kicselezni őket, az csak jó, teszik hozzá mosolyogva –, majd feladatot adnak: előre kivágott elemek összeillesztésével létre kell hoznunk egy jellegzetes lengyel katonasapka papírmását. Miközben a mellékelt útmutatót tanulmányozzuk, látjuk, hogy az előttünk haladó futárcsoportnak más tennivaló jutott: egy archív felvételből készített puzzle-t kell kirakniuk.

Miután a sapka elnyerte végleges formáját, a Jókai teret magunk mögött hagyva átballagunk a közeli Nagymező utcába, a Lengyel Intézetbe, amely Budapest szerepét tölti be a játékban.

Itt egy lengyel tiszti egyenruhát viselő férfi fogad, kéri a jelszót, felel is rá, majd a Zakopanéban ránk bízott borítékokért nyújtja a kezét.

Első ránézésre értelmetlen betűsorokat tartalmazó papírcsíkok kerülnek elő belőlük, de nem sokáig értetlenkedhetünk: a tiszt betűk és számok kombinációját tartalmazó kartonlapokat húz elő. 

Rejtjelezett szöveget hoztunk idáig, az utolsó feladat a kód megfejtése, értjük meg, és nekilátunk a desifrírozásnak.

Kisvártatva olvashatóvá is válik az üzenet, mire a tiszt feladja addigi kimért stílusát, és felszabadultan gratulál: teljesítettük a küldetést!

A tátrai futárok nyomdokain című kisfilm

És egyre-másra érkeznek az utat szintén megjárt „futárok”: egy Ádám nevű édesapa két gyermekével, egy két bottal járó fiatalember, lengyel lányok, fejükön a „Szlovákiában” összeállított papírsapkával…

Az igazgató asszony mindannyiuktól megkérdezi, milyen élményeket szereztek, és a bottal járó fiatalember mosolyogva megjegyzi:
– A németek marconák voltak, be is börtönöztek, de – egy éppen arra járó partizánlány segítségével – sikerült megszöknöm.

Mire az igazgatónő is elmosolyodik, és csak annyit mond:

– Hiába, némi veszélyérzet is kell a játékba!

Borítókép: Német katonák ellenőrzik a tátrai futárokat a Lengyel Intézet szabadtéri történelmi kalandjátékán, a fővárosi Jókai téren (Fotó: Havran Zoltán)