Édesapjának állít emléket új könyvével Orosz István

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, író Apakönyv című művének bemutatója volt a 94. Ünnepi Könyvhét nyitánya szerda este a kecskeméti Katona József Könyvtárban. A kötetet a szerző mellett Füzi László, a Forrás folyóirat főszerkesztője és Kriskó János kulturális újságíró mutatta be. A szépirodalmi igénnyel megírt dokumentarista műben az író hét éve elhunyt édesapjának, Orosz László irodalomtörténésznek állít emléket.

Forrás: Horváth Péter

Orosz Istvánnak nem volt könnyű az édesapjáról írni

Kriskó János kérdésére a szerző elmondta, hogy a legnehezebben megírt könyve volt az Apakönyv. Nem csak a kutatások nehezítették az írást, hanem vigyáznia kellett, hogy ne sértsen meg nagyon másokat. Ez nem biztos, hogy sikerült – tette hozzá Orosz István, és megemlítette, hogy az sem könnyítette meg a munkát, hogy saját apjáról írt.

Orosz István édesapjával való viszonyáról is beszélt, amelyet korrektnek, de kissé távolságtartónak írt le. Mint fogalmazott, számára az, hogy nem majomszeretettel nyilvánult meg felé apja, természetes volt. Rendszerint megbeszélték az olvasmányaikat és sokat kirándultak, felkeresték a múzeumokat és várakat. 

A memoárjait és az 1956 előtti levelezésit olvasva egy derűsebb, barátságosabb ember képe bontakozott ki előtte, így arra következtetett, hogy 1956 és '57 törést jelenthetett nála.

Orosz István arról is szólt, hogy édesapja ‘56-os szerepvállalása az ő pályaválasztását is meghatározta, hiszen bölcsészkarra nem felvételizhetett, így választotta a Magyar Iparművészeti Főiskolát, ami kevésbé volt ideológiailag áthatott.

Fekete bárány a családban

Orosz István maga is regényíró, de művei többségét édesapja halála után írta. Egyedül a Sakkparti a szigeten című regényének kéziratát olvasta Orosz László. Erről azt mondta Orosz István, hogy mivel nem volt hízelgő ember, nem dicsérte túl. Egyébként mint grafikus fekete báránynak számít a családban, hiszen sokan irodalommal foglalkoztak közülük. A szerző édesapja legtöbb írását csak halála után olvasta el.

Orosz László a beregszászi érettségi után az Eötvös Collegium tagjaként végezte az egyetemet Budapesten. A szerző elmondta, hogy ‘56 előtt arról levelezett barátaival, szeretne vidékről felkerülni Budapestre. Tanított is egyetemen, de a lakáshelyzete miatt nem tudott költözni, noha sok barátja dolgozott ezért. Orosz István elárulta: édesapja az első időkben nem annyira szerette Kecskemétet, mint később. Doktorálása után is budapesti gimnáziumot és a kecskeméti református gimnáziumot jelölte meg, ahol tanítana, de a piaristákhoz került, érezhetően politikai döntés hatására.

Füzi László Grezsa Ferenc nyomán az ország legjobb magyartanáraként jellemezte Orosz Lászlót, aki jelentős Katona-kutató volt, noha első komoly tanulmányát nem Kecskeméten, hanem Beregszászon írta Katonáról. Másik kedvence Berzsenyi volt, aki Katonához hasonlóan szintén magányos vidéki alkotó volt. Arról is beszélt, hogy naplójában sokat foglalkozott az istenhittel, és noha református volt, nem református istentiszteletekre is járt.  

Füzi László – akinek néhány éve szintén megjelentek visszaemlékezései – arról is beszélt, hogy 

a magyar irodalom erős vonulata az apa történetének megírása.

 Az eddigi legjelesebbként Simonffy András Kompország katonái című könyvét emelte ki. Simonffy nem történészként, de kordokumentumok és történeti munkák idézésével eleveníti fel azokat az eseményeket, amelyeknek apja is aktív részese volt. Orosz István Apakönyvében egy XX. századi pedagógus világát bontja ki, aki megtestesítette a tudós tanári eszményt és mélységesen kötődött ahhoz a helyhez, ahol élnie adatott. Füzi László szerint a könyv azt is bemutatja, hogy Orosz László miképp tudott egy nagyrészt ellenséges világban némi rendezett és jelzésértékű kívülállással jelentős pedagógusi és tudományos életművet létrehozni.  

Borítókép: Orosz István (középen) az Apakönyv című kötet bemutatóján (Fotó: Horváth Péter)