– Azt a pillanatot, amit a színházban nagyon szeretek, vagyis a katarzist, az eddig látott három előadás hatására nem tapasztaltam, illetve a Bros című előadásban, Romeo Castellucci rendezésében éreztem ilyet – mondta érdeklődésünkre Huzella Péter, akit arról kérdeztünk, melyik volt a legmeghatározóbb élménye eddig a 10. színházi olimpia előadásaiból.
– Amikor a darab elején a próféta bejött a színpadra, megjelent egy színész – mint utóbb kiderült, román színész –, aki alig érthetően, motyogva, már-már halandzsaszintű román nyelven adta elő Jeremiás siralmait.
Elképesztő erejű volt ez a jelenet a gesztusaival és a jelenlétével.
– Azt már nem nagyon értettem, hogy a végén, az ugyanolyan fehér ruhában megjelenő kisgyerek – a rendező által fontosnak ítélt pillanatban, ami a műsorfüzetben is megjelenik – miért veszi át a főrendőrtől a gumibotot. Nyilván azt akarja a rendező, hogy én ezen tovább gondolkodjak, de én nem vagyok hajlandó tovább gondolkodni.
Ha nincs katarzisom, akkor nem gondolkodom tovább a darabon.
Azt sem értettem teljesen, amikor Samuel Beckett képe előtt tiszteleg a rendőr, nem tudom, hogy ő miért volt olyan fontos ebben a militáns közegben – tette hozzá.
A művész az említett darabon kívül Az élet álom című Calderón-darabot és Shakespeare-től A vihart látta; utóbbiban elsősorban a látványelemek és a színészek játéka ragadta meg.
– A legjobban A vihar tetszett, ami egy nagyon átgondolt, négyszögre redukált színpadtérben zajlott. Olyan színházi díszletleleménnyel találkoztam, amivel még sohasem. A tenger úgy volt megjelenítve az első jelenetben, hogy az a kép mind világításban, mind díszletötletben elképesztő erővel hatott rám.
Ha nincs utána a darab, akkor is úgy jövök ki, hogy lenyűgözött ennek a képnek az ereje.
– Akár egy cunami, ömlött ránk a tenger, úgy éreztem, hogy menekülni kell, mert az óriás hullám mindjárt elpusztít bennünket.
Később amikor a varázsló, Prospero szolidan kivonul a színről, de a pálcája egyben marad, kicsit hiányérzetem volt. Azt gondoltam szegény Ariel, aki ott marad egyedül, és fogalma sincs, hogy mi van most… Alessandro Serra előadásában első osztályú volt a színészek játéka. Katarzisélményem azonban nem volt, márpedig én azt szeretem a színházban, ha azt mondhatom, hogy de jó, hogy itt vagyok és nem másutt.
