Orosz István: Könnyebb úgy írni magamról, hogy édesapám sorai mögé tűzöm be a sajátjaimat

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, író Apakönyv címmel írt könyvet édesapjáról, Orosz László irodalomtörténészről, Kecskemét egyik kiemelkedő személyiségéről. A könyv egyben önéletrajz is, de megelevenedik benne a korabeli Kecskemét is. A 94. Ünnepi könyvhét nyitányaként szerdán tartották a könyv bemutatóját a kecskeméti Katona József Könyvtárban. A könyvbemutató után beszélgettünk a szerzővel.

Orosz István író Fotó: Havran Zoltán Forrás: Magyar Nemzet

– Mi indította arra, hogy könyvet írjon az édesapjáról?

– Apu halála után előkerült a memoárja és ötkötetnyi naplója. Ezeket egészítettem ki saját emlékeimmel. Nem könyvnek szántam, a Forrás folyóiratban – melynek szerkesztőségi tagja volt – jelentettük meg 13 részben az anyagot. Ezután ajánlotta fel a Katona József Könyvtár igazgatója, Bujdosóné Danyi Erzsébet, hogy kiadnák mindezt könyv formába rendezve is. További anyagokat kezdtem gyűjteni és beszélgettem régi tanítványaival, ismerőseivel, akik megosztották velem az emlékeiket. Miután 1956-ban exponálta magát, így az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában is átnéztem a róla és a korabeli kecskeméti értelmiségről szóló jelentéseket. A memoárban és a naplókban is sok velem kapcsolatos konkrétum szerepelt, amit igyekeztem beépíteni a könyvbe, így az Apakönyv cím nem egészen pontos; egy kicsit önéletrajz is lett.  Sőt nem is kicsit. Sokkal könnyebb úgy írni magamról, hogy az általa meghúzott sorok mögé vagy közé tűzöm be a sajátjaimat. 

Még valami indokolhatta, hogy megírtam az apámmal kapcsolatos emlékeimet, az, hogy féltem, el fogom felejteni őket. Azzal nyugtattam magam, hogy amit leírok, azt már nyugodtan el lehet felejteni, de kezdek rájönni, épp fordítva van; a leírt mondatok mélyebben vésődnek be a szürkeállomány barázdái közé, mélyebben, mint az emlékek, átveszik a helyüket, és egy idő után pontosabban emlékszem a leírt mondatokra, mint az emlékekre, amelyek felidézték őket.

Természetesen Kecskemét is szerepel a könyvben, ahol kisdiák volt, s ahova felnőttként tért vissza tanítani, de megjelenik benne az első bécsi döntés értelmében visszatérő Kárpátalja, a szülők, nagyszülők vidéke, ahol gimnazista, s ahol leérettségizik, és a budapesti Eötvös Collegiumban töltött időszakról is szól egy jókora rész, meg persze a téri határok közé alig beszorítható háborúról. Apám barátaitól, illetve inkább a barátok leszármazottaitól sok általa írt levelet is megkaptam, a legtöbbet Nagy Miklós irodalomtörténész lányától, amelyekből sok, számomra korábban ismeretlen információ is előkerült.

Orosz István Apakönyv című kötetét dedikálja Kecskeméten
Fotó: Horváth Péter

– Mit tudott meg a levelekből és az elmondásokból, illetve hogyan árnyalta az édesapjáról kialakított képét?

– Több tudott, vagy inkább csak sejtett dolog felől megbizonyosodtam, de új, ismeretlen adatok is kiderültek róla, illetve a környezetéről. Elolvastam a tőle származó és róla szóló írásokat. Nagyon sok tanulmányát, cikkeit, kritikáit, könyveit, melyeket életében nem olvastam, most szereztem meg. És persze megpróbáltam felfedezni a kapcsolatot a kutatási területei és a személyisége között.

– Milyen volt a viszonya az édesapjával?

– A mi apa-fiú kapcsolatunk talán egy kicsit fegyelmezettebb volt, mint egy átlagos szülő-gyerek viszony. Jó kapcsolat volt, de messze nem majomszeretet, hanem – most úgy látom, hogy – kicsit távolságtartó. Ő klasszikus tanárember volt és ebből valamit a családban is megőrzött.

– Édesapja 1956-os szerepvállalása miatt nyolc hónapig előzetes letartóztatásban volt, majd egy abszurd drámának is beillő perben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. A könyvbemutatón említette, hogy a leveleit olvasva 1956 előtt egy más ember képe rajzolódott ki ön előtt.

– ’56-ra nem emlékszem, arra, hogy 1957–58-ban hiányzik az apám, már igen. Az, hogy mennyit változott ő az élményei hatására, nehezen felmérhető. 

Való igaz, hogy korai írásaiban, levelezésében sokkal több a könnyed humor, mint később, és akikre visszaemlékezik, azokkal kapcsolatban sokkal több vidám emléke van ‘56 előttről.

Ez persze betudható annak is, hogy fiatalon az ember könnyedebb életet él. Azután megváltozott, de talán nem ‘56-hoz kell kötni, hanem az egy természetes folyamat, hogy az idő előrehaladtával az ember kedélye már nem olyan oldott.

– Azt gondolnám, hogy érzékeny dolog egy édesapáról és az ő életének szereplőiről írni. Vigyázni, hogy ne sértsük az emlékét és ne bántsuk meg azokat, akik még itt vannak. Mennyire érezte ezt nehézségnek a könyv írása során?

– Csak a vége felé éltem ezt át, amikor nagyjából megvolt a törzsanyag. A kérdés, hogy publikálhatom-e, illetve mennyit oszthatok meg másokkal. Meglehetősen zárkózott ember volt, főképp idős korában, tehát a memoár és a naplók írása idején, amiből az következne, hogy ne jelenjenek meg ezek az emlékezések; de abba is belegondoltam, hogy 

ha egy ember évtizedeken keresztül szépirodalmi igénnyel, arányos szerkesztéssel és a pontos olvashatóságra is ügyelve vezet naplót, azzal lehet, hogy más szándéka is volt, nem csak az, hogy később elolvasva visszaemlékezhessen élete fontos és kevésbé fontos epizódjaira.

Szerény ember volt, aki aligha hozakodott volna elő azzal, hogy publikáljuk, de nem hiszem, hogy nagyon ellenére lenne, hogy közzéteszem. Elismerem, hagytam ki olyan részeket, melyek bántóak lehetnek mások számára, de inkább magamra vállaltam a szöveget megszakító kommentárjaim révén a keményebb fogalmazásokat.

– Az ő ‘56-os szerepe, illetve tudósi nagysága mennyiben határozta meg az ön pályáját?

– Az ‘56-os szerepvállalása olyannyira meghatározta, hogy nem lettem bölcsész, noha gimnazista koromban sokkal többet foglalkoztam irodalommal, mint képzőművészettel. De ő és egyetemen dolgozó barátai is azt ajánlották, hogy nem érdemes bölcsészkarra felvételiznem, mert csak egy kudarcélménnyel lennék gazdagabb, úgysem juthatok be ilyen életrajzzal. Ezért mentem az Iparművészeti Főiskolára, ami nem csak helyileg, ideológiai szempontból is periferikus hely volt. Oda kis túlzással elég volt, ha jól rajzolt az ember, de azt nem kérdezték, hogy honnan jön. Azért így is meglepetésként ért, hogy bejutottam. Persze megismerve a hangulatot és tanárokat, ez később mégsem volt már annyira meglepő. Azért is jelentkeztem oda, mert úgy gondoltam, hogy nem távolodom el az irodalomtól, mert könyveket illusztrálhatok, színházi plakátokat tervezhetek, tehát irodalmi miliőben dolgozhatom.

– Igen jelentős pályát futott be képzőművészként és szépíróként is. Hogyan viszonyult önhöz mint képzőművészhez és íróhoz az édesapja?

– Az utóbbi 15-20 évben lettem intenzívebben író, amikor már elő mertem hozakodni az otthoni irodalmár környezetben is a dolgaimmal. Apám 2016-ban halt meg, így csak egy-két korai könyvemet ismerte. Elég kritikus volt, és ha valamire nem mondott semmit, az akkor volt rendben. Én viszont sokszor kihasználtam a tudását. Amikor például elkezdtem foglalkozni egy 16. századi írnokkal, Bocskay Györggyel, az ő gyönyörű kalligráfiáival, őt kértem, fordítsa nekem magyarra a latinul írt szövegeket. Nem volt könnyű, mert szépséges kalligráfiákról volt ugyan szó, de a rengeteg cirkalom miatt nagyon nehéz volt kiolvasni őket. Azt hiszem, örömmel segített.

– Amikor könyvet ír, hallja őt magában?

– Amikor az Apakönyvet írtam, igen, hallottam, amikor más könyveimet írtam, akkor nem.

– Az Apakönyvben nemcsak édesapjáról és önmagáról, hanem az akkori Kecskemétről is mesél.

– Apám Csépán született, Kecskeméten tanult, majd Beregszászra kerül és ott érettségizett, azután Budapesten, az Eötvös Collegiumban diplomázott. Ezután tért vissza Kecskemétre. Ez alatt a bő évtized alatt is nagyon sokat változott a város, úgy érezte, mintha egy másikba tért volna vissza. 

Én pedig ismerem 1956 utáni, majd a rendszerváltást követően megváltozó Kecskemétet és a mait, így tulajdonképpen egy többszörösen átváltozó város jelenik meg a könyvben.

Emocionálisan nem mindig egyféleképpen viszonyultunk a városhoz. Apám gyerekkorában kemény dresszúra volt az itteni egyházi kollégiumban tanulni. Az 1950-es években gyakran írt arról, mennyire szeretne elkerülni Kecskemétről, ez persze ‘56 után szóba sem jöhetett. De lehet, hogy épp ekkor változott meg a város iránti ellenszenve is. Sok szeretetet, megható baráti gesztust idézett föl ő is, és rengeteget találtam én is, amelyek az igaztalanul büntetett embert karolták föl. Sok ilyen pozitív élmény van a könyvben, messze több, mint a megtorlók oldalán jelentkező negatívum. Én Kecskeméten nőttem fel, sok barátom volt és van itt, esetemben nem nagyon tudta átírni az idő a gyerekkor eredendő boldogságát. A főiskola elvégzése után a kecskeméti színházban, később az itteni rajzfilmstúdióban is dolgoztam. Budakeszin élek, de sokat jártam haza, főleg amíg éltek a szüleim, és a KTE-meccseket néha nem csak a tévében nézem meg.

Borítókép: Orosz István (Fotó: Magyar Nemzet/Havran Zoltán)