Két fiatal felnőtt, Fazila (Nagyabonyi Emese) és Djuka (Ricz Ármin), valamint egy tizenhárom éves fiú, Mirad (Tóth András) sorsát sűríti egy órába a Mirad, egy fiú Boszniából című előadás. Ám a családtörténeten keresztül a délszláv háború borzalmai bontakoznak ki. Mirad szülővárosát, Focát a szerbek bombázzák, így kénytelen menekülni: nagybátyjánál és nagynénjénél, Djukánál és Fazilánál húzza meg magát, majd végül Hollandiába menekül.
Mirad egyszerre veszti el a családját, az otthonát, az identitását, mindent, ami őt Miráddá tette. A legtragikusabb talán az, ahogy szüleitől szakítja el a háború. Édesapja egy aknamezőn veszti életét, s csak kevesen múlott, hogy a fiú is odavesszen: édesapja kezének egy darabját szorongatva halottnak tetteti magát. Szerencséje van, megússza az aknákat és a sortüzet is. Közben Mirad édesanyját elhurcolják, így a fiú nem tudja, hogy hol van az anyja, egyáltalán él-e még. Minden bizonytalanná válik körülötte. Csak a halál az biztos, s lehet temetni vagy éppen ápolni a másik emlékét, a döntés a gyászolón múlik. Kezébe kell vennie saját sorsát. Ez a magára hagyatott bizonytalanság az egyik legkegyetlenebb dolog, melyet egy háború okozhat. A bizonytalanság ugyanis nem hozhat lezárást, sem feldolgozást, sem elengedést. Mirad voltaképpen árva.
A háború pedig arra kényszerítette, hogy gyermekből egy pillanat alatt felnőtté váljon.
Életének kardinális kérdése hirtelen – mind a háború, az etnikai tisztogatás elől menekülés előtt és a biztonságos helyre érkezést követően is – a származása lesz: kik az ősei, milyen nyelvet beszél. Miközben Mirad – mint a legtöbb gyermek – a különbségeket aligha érzi, amikor a pajtásaival labdázik, fogócskázik, mókázik.
Jelen előadás jó lecke abból is, hogy ha a hasonlóságok helyett a különbségekre koncentrálunk, akkor mi magunk teremtjük meg a táptalaját a gyűlöletnek, a káosznak és az erőszaknak.
Mirad nem kér a gyűlöletből, vagy talán nem is érti, mi végre a „címkézés” és különbségtétel. Jó példa erre az a születésnapi zsúr, ahol a különböző etnikumhoz tartozó gyerekek ugyanolyan aranyszínű csákóban ünnepelnek. E jelenetben szépen artikulálódik, hogy sem az örömnek, sem pedig a bánatnak nincs nyelve, vallása, állampolgársága. A gyermekek tisztán, őszintén örülnek, s az ő tisztaságukat is bemocskolja a vérontás. A zsúron részt vevő, csákós gyermekeket egyébként maguk a nézők alakíthatták.
A félelem és a borzalom repedésein azonban bekúszik egy kis humor és irónia is.
Ez főként Fazila és Djuka jeleneteiben érződik. A szeretteink elvesztése furcsa elidegenítő mozzanatokat és ellenben még furcsább kötődési formákat is létrehoz. A testen végbemenő amortizációra figyelmezteti egymást a pár: Djuka Fazila súlyvesztésére – mely következtében eltűnt a melle – hívja fel a figyelmet. Torokszorító jelenetek, hiszen azzal, hogy szóvá teszik a testi változásokat, tulajdonképpen a lelki változások (deformitások) domborodnak ki.
A háború ugyanis egy alattomos parazita, kárt tesz a testben és lélekben egyaránt.
A jövőkép nélküli élet fájdalma a csendekbe beszökő hiányok, visszafojtott sírások súlya. Ezt pedig testközelből érezhették a nézők a kisvárdai zsinagógában berendezett játszó- és nézőtér intimségének és szinte összemosódásának köszönhetően. S mint befogadó többek között azzal a kérdéssel távoztam az estéről, hogy miként lehet embernek maradni az életnek nevezett pokolban, amit az erőszakos vérontás teremtett.
