Fent és lent
„Somossy Károly: régi honvéd, ki Budapesten az éjjeli kávéházakat honosította meg, s nagy költséggel építette a nevéről elnevezett orfeumot, 72 éves korában, teljesen elszegényedve, Budapesten.” 1903-ban a Vasárnapi Újság hasábjain a tömbösített, kisbetűs halálhírek között felbukkant Somossy Károly neve. Szerény megemlékezés ez, mintha egy átlagos polgár lett volna, mintha pár évtizeddel korábban a fővárosi lapok tucatjaiban nem éppen az ő neve lett volna nagybetűkkel és keresztnév nélkül feltüntetve. Merthogy keresztnév nélkül emlegetni valakit rang, kiváltság. Somossy pedig a pesti éjszaka emblematikus alakja, az élet és a mulatság császára volt. S ne tévesszen meg kérem senki az előbbi idézet, igenis regénybeillő élet adatott meg Somossy Károlynak, születési nevén Karl Singernek. Korántsem esünk túlzásba akkor, ha azt mondjuk, Somossy volt az, aki megtanította egész Budapestet mulatni. Példának okáért Krúdy Gyula írta az alábbiakat A vörös postakocsi című művében: „Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola Cecília alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost.” S Krúdy csak nem tévedhet nagyot. De lássuk – ha csak röviden is – ki volt és mit alkotott az orfeumi igazgató.
Somossy 1828-ban született, s az 1848–49-es forradalom- és szabadságharcot követően belekóstolt a vendéglátó- és szórakoztatóiparba is. A XIX. századi éjszakai élet megannyi izgalmat rejtett magában, már csak azért is, mert a város fejlődésével nemcsak a kínálatban, hanem a keresletben is változások mentek végbe. Bármily furcsa, a közvilágítás elterjedése hozta meg fordulatot a városi éjjeli szórakozásnak: „Amíg a városokban nem volt közvilágítás, az egyház pedig farsang kivételével tiltotta a mulatozást, rendszeres éjszakai szórakozásról szó sem lehetett. Esküvőn, névnapon és szüretkor szólt a zene, ropták a táncosok, de ezek kivételes ünnepek voltak, alkalmi helyszíneken. A 19. század első harmadától lazul a szigor, a nagyvárosokban, fürdőhelyeken sűrűn rendeznek bálokat, egyes vendéglátók elkezdenek erre szakosodni. A fogadókat, szállókat már táncteremmel építik, vagy a meglévő épülethez toldanak egyet” – olvasható a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiadványában. Újabb lendületet hozott a kiegyezés, hiszen ezt követően itthon is elterjedtek az úgynevezett zengerájok, vagyis a (züllött hírű) zenés kávéházak, mulatóhoz hasonló szórakozóhelyek. Somossy ebben is újító volt, ő már más miliőt képzelt el a zenés-táncos szórakoztató műsorszámoknak.
S más volt a külcsín is. Mondhatnánk, miféle úri huncutság ez, hisz nem számít, hogy pecsétes az abrosz vagy hogy milyen az italkínálat, s az sem lényeges, hogy a megkérdőjelezhető erkölcsű orfeumi primadonna mit visel. De számít. A lebuj és a minőségi szórakoztatás ugyanis itt válik ketté.
Csak összehasonlításképpen álljon itt a Király utcai Kék Macska és a Somossy Orfeum rövid, frappáns különbsége: „Amíg a Kék Macskában csak a walesi herceg kapott tiszta abroszt, és tormás virsli meg sör mellett duhajkodott a közönség, addig a Somossy Orfeumban már damasztkendővel, ezüsttel terítettek.”
