Gerzsenyi Gabriella Brüsszel után szabadon című könyvéről korábban már írtam és a szerzőtől azóta számos remekbe szabott novellát és humoreszket is olvastam, közöltem. Ezért érthetően nagy várakozással tekintettem új kötete, a Három lábbal a földön című kötet elé. (A három láb egyik lehetséges magyarázata: „Három lábán támaszkodva áll, kimozdíthatatlan egyensúlyban.”)

A könyv pedig messze felülmúlja a várakozásokat, mégpedig a következő okok miatt: a három ciklusra bontott szövegek második és harmadik ciklusa ugyan tartalmaz még az első könyvből megismert, Brüsszelre tett utalásokat (elvégre a szerző éveken keresztül ott élt és dolgozott, és egészen közelről, mondhatni belülről ismeri a hivatalok és a belgák működését), de a legterjedelmesebb és a legsúlyosabb rész – az első ciklus – a Kárpátalján töltött gyermekkorral foglalkozik, és a kötetnek ez a fő vonzereje. (Persze a másik két ciklus is dúskál a humorban, kedélyben, szellemességekben.)
Miközben a könyvet olvastam, egyre inkább irigyelni kezdtem Gerzsenyi Gabriellát: ráébredtem ugyanis, hogy tulajdonképpen az én gyermekkorom is majdnem ugyanígy zajlott, csak éppen egy másik leszakadt országrészben, jelesül Erdélyben, viszont én csak homályos emlékképeket őrzök a korai gyermekkoromról – ezzel szemben Gerzsenyi Gabriella annyira elképesztően pontos és részletes, hogy az ember óhatatlanul azt képzeli: már ötéves korában egy kis jegyzetfüzet társaságában töltötte a mindennapjait, tudván tudva, hogy egyszer majd – jó prózaíróra valló módon – szükség lesz az apró, élményt és hitelességet adó részletekre.
Gerzsenyi Gabriella mindenre emlékszik, minden apró, gyermekkori gondolatára és benyomására – vagy ha kitalálja csak, akkor piszok jól csinálja! –, és nem csupán emlékszik ezekre, hanem megejtő, világra csodálkozó gyermeki szemmel és őszinteséggel (mondhatni: cukin) is tudja láttatni, tud írni róluk: „Szégyellnivaló-e vagy sem, féltem a lovaktól. Nagy test, nagy fej, nagy fogak, hosszú és izmos lábak. Ezt láttam bennük, és szentül meg voltam győződve, hogy ha egy rúgásnyira megközelítenék egy lovat, az bizony ki is használná a lehetőséget, és megrúgna.”
A szövegek ezt a gyermeki látásmódot vegyítik igen mesterien a felnőtt, merengő és emlékező szemlélettel, fegyelmezetten és kiváló ízléssel: bár a szövegek vége sokszor megható, soha, egyetlen alkalommal sem nyálas – mintha valami könnyed elegancia megvédené a szerzőt attól, hogy a kínálkozó csapdába beleessen.