Joanna Urbanska, a Lengyel Intézet igazgatója emlékezett meg a lengyel történelem e meghatározó eseményéről a budapesti kiállításon. A hosszú időn át elhallgatott, tragikus, ám mégis dicsőséges esemény 1944. augusztus 1-jén kezdődött és október elején ért véget. Döbbenetesen későn vette tudomásul a világ, hogy az a két hónapnyi harc, melyet a lengyelek a fővárosukért folytattak, igazi szabadságharc volt. A Visztula túloldalán a szovjetek azt várták, hogy a németek végezzenek velük. Az ott állomásozó magyar katonák – mellettük önkéntesek is – pedig habozás nélkül álltak annak idején a lengyelek mellé. Ha kellett, élelmiszerrel, fegyverekkel, lőszerrel, később pedig a varsói lakosság mentéséből is kivették a részüket.
Kiss Gy. Csaba az évforduló kapcsán idézte fel, hogy több mint tíz éve egy rendezvényen arra tett a javaslatot, hogy augusztus 1-jét közös közép-európai emléknappá kéne nyilvánítani. Így fogalmaz:
Ennél erősebb szimbóluma a nagyhatalmak közé szorultság állapotának, a közép-európai sorstudatnak – nincsen.
És ha már az emléknapok köré csoportosítjuk a beszélgetést, augusztus 15-ét is megemlíti 1920-ból, a „visztulai csodának” is nevezett varsói csatát, amikor a lengyel csapatok megállították Varsó kapujában a Vörös Hadsereget. Ennek emlékezetét kapcsolta össze napjainkkal az idén februárban a Lakiteleki Népfőiskola által meghirdetett, főiskolás-egyetemista fiataloknak, kutatóknak kiírt történelmi pályázat. A téma a lengyelek nagy győzelme volt, s Kiss Gy. Csaba a zsűri elnökeként három-négy kiemelkedő dolgozatot említ a beküldött munkák közül.
Ha a varsói felkelést katonai szempontból nézzük, évtizedek óta vita tárgya, hogy érdemes volt-e kirobbantani a sok áldozattal és a főváros teljes elpusztításával járó felkelést. De nem szabad megfeledkezni a lengyel történelem benne foglalt üzenetéről – jegyzi meg a tanár úr. Hiszen egyrészt ez a lengyel szabadságharcok sorozatának egyik állomásának tekinthető, a porig rombolt város még 1964-ben is szomorú képet mutatott. Ráadásul a varsói felkelés hatását lehetett érezni a kommunizmus évtizedei alatt is, a mi 1956-os forradalmunk idején például a szovjetek Lengyelországban nem mertek fegyveres erővel beavatkozni az eseményekbe. 1956 őszén, Hruscsov ellenére, megválasztották Wladyslaw Gomulkát pártfőtitkárnak, aki jelentős engedményeket tett a lengyel társadalomnak. A magyar forradalom hatására egyébként hatalmas rokonszenv és segítőkészség nyilvánult meg a lengyeleknél. Zbigniew Herbert, a XX. század második felének talán egyik legnagyobb költője ekkor írta meg A magyarokhoz című versét.
Érdemes tudni, hogy Lengyelországban 1956 ősze után sokkal szabadabb lett a kultúra helyzete, a színházi, képzőművészeti, irodalmi élet, mint idehaza.
1964 után elismerték a háború alatti ellenzéki mozgalom tevékenységét, s az 1944-es felkelés emlékére az első köztéri műalkotást Varsó központi részén állították fel 1967-ben.
Beszélgetőtársa, Németh László nevét is hangsúlyosan említi, aki kilencven évvel ezelőtt írta le, hogy meg kell egymást ismernünk szomszédainkkal. Az első világháború után úgy látta, nemzeti tragédiánk tanulságaként is értően kellene figyelnünk egymásra. Így fogalmazott: „Mi, Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva.” A művelődéstörténész szerint itthon a Trianon-traumatizálás fokozása szomszédaink szélsőséges nacionalistáinak az érdeke, a mi érdekünk viszont az volna, hogy meghirdessük Közép-Európa megismerésének programját. Mindig az van jobb pozícióban, aki jobban ismeri a másikat – hangsúlyozza Kiss Gy. Csaba. Nemzedéke az 1970-es évek elején kezdte el a szegedi Tiszatáj folyóiratban a közép-európai szellemiséget erősítő munkát. Erre lehetőséget adott Ilia Mihály főszerkesztő-helyettes: készült jugoszláv, szlovák, csehszlovák, lengyel lapszám. Személy szerint Kiss Gy. Csaba meg volt arról győződve, hogy ha itthon egyszer történelmi változás lesz, akkor tovább lehet vinni a Németh László-féle örökséget. Sajnos nem így történt, és ma is keveset tud nálunk a fiatal nemzedék arról, hogy mi történik a szomszédságunkban.
Vannak azonban pozitív törekvések, például a Három tenger kezdeményezés (ez az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tenger között fekvő tizenkét ország kapcsolatait jelenti), nemrég e témában kérték Varsóból Kiss Gy. Csabát egy nagyobb tanulmány írására.
Emellett dolgoznak egy Visegrád-kisenciklopédián is, amelynek központi gondolata, hogy létezik-e és miben mutatható ki a közös Visegrád-kód. E vállalkozások kiindulópontja az emlékezethely művelődéstörténeti fogalma: a közös emlékezet föltárása a fő cél. Kezdve a nemzeti jelképekkel, folytatva a földrajzi szimbólumokkal, továbbá a történelmi múlttal, amiben persze ott vannak ellentéteink és mentális hasonlóságaink is; vagy például olyan jellemző közös alakokkal, mint a betyár vagy a bujdosó. Végül azt is hangsúlyozza, nem igaz, hogy a lengyel–magyar barátság megszűnt volna, Krakkóban például (ahol a magyar főkonzul tanítványa volt) idén márciusban megalakult a mintegy száz tagot számláló Balassi Kör. Ryszard Kapuscinski lengyel író jegyezte le mentális örökségünkről, hogy egész térségünkben sok minden megmaradt a rurális világ (paraszti és nemesi) hagyományaiból. A lengyel avantgárd próza egyik nagy alakja, Witold Gombrowicz például nehezen magyarázható a nemesi kultúra tradíciói nélkül.
Bízunk benne, hogy 1944. augusztus elsejének emléke közös mementónk lesz, csakúgy mint a Szolidaritás szakszervezet 1980. augusztus 31-i elismertetésének a napja, s hogy a közép-európai szemlélet egyre jobban része lesz gondolkodásunknak.
Borítókép: A varsói felkelést idéző plakátok a Platán Galériában (Fotó: Havran Zoltán )
