A hatodik ikszhez közeledne Grzegorz Przemyk, és édesanyja, Barbara Sadowska, egykori ellenzéki költőnő is élhetne még. Mit gondolnának a mai Lengyelország politikai megosztottságáról? Vagy az ukrajnai háborúról, amely immár lengyel területet is elért a múlt héten? Nem tudhatjuk. A tizennyolc éves fiút – nem sokkal az érettségije előtt – a kommunista államhatalom gyilkolta meg 1983-ban Varsóban, mégpedig brutális kegyetlenséggel. Anyja pár évvel később halt meg rákban, a vele történtektől talán nem teljesen függetlenül.
Hiányzott a személyi
Akik Magyarországról követték figyelemmel az 1980-as évek Lengyelországának fejleményeit, a legtöbben – kivéve a földalatti lengyel ellenzékkel kapcsolatot tartó, az országba kisebb-nagyobb gyakorisággal ellátogató értelmiségieket – optikai csalódás áldozatai lehettek.
„Miért nem szeretik a lengyelek a (sarló-kalapácsos) szovjet címert?” – így kezdődik a kádári propagandában terjesztett egyik közkeletű vicc, amely lusta népségnek állítja be a lengyeleket, miközben a kommunista rendszerrel szemben társadalmi ellenerőt építő Szolidaritás szakszervezet tagsága tízmilliósra duzzadt. A válasz a viccben: „mert túl sok benne a munkaeszköz…”
A 80-as években magunk is lépten-nyomon találkozhattunk Budapesten a lengyel piacosokkal, a jegyrendszer nyomán hozzánk átjövő árusokkal, a kötött pulóvereiket portékaként magasba emelő – ahogy a pesti népnyelv a szavajárásuk alapján rögzítette – „prosepániékkal”. (Prosze pani jelentése lengyelül: Kérem, asszonyom!, vagy egyszerűen: asszonyom.)
Ők a sötétített lencséjű szemüvegével örökre feledhetetlen Wojciech Jaruzelski tábornok elnyomó rendszerének első számú ismertetőjegye, az általános áruhiány áldozatai, kényszerzsibárusai lettek.
A Przemyk fiúnak kíméletlenebb sors jutott. Idézzük Szalai Attila, az 1970-es, 80-as években Lengyelországban élő és nemrég, 2020-ban elhunyt polonista korabeli naplójegyzeteit (Lengyel földön – Emlékek, naplók 1976–1990): „1983. május 15. Három napja borzalmas dolog történt Varsóban, aminek mára tragikus következménye lett.
Az érettségi kapcsán bulizós hangulatban hangoskodó diáktársaságot igazoltatott a rendőrség tegnap az óvárosi Vár téren. Kettejüknél nem volt személyazonossági igazolvány. Bevitték őket a Jezuicka utcai őrszemre, ahol alaposan ellátták a bajukat. Egyikük, Grzegorz Przemyk olyan súlyos sérüléseket szenvedett a »kezelés« alkalmával, hogy kórházba kellett szállítani, ahol ma kiszenvedett.
A SZER (Szabad Európa Rádió – a szerk.) lengyel adásában ez volt a vezető hír. Itthon pedig a junta vitorlafülű, gennygóc szóvivője, Jerzy Urban persze összevissza hazudozik, huligán viselkedésről papol, meg hogy a részeg Przemyk rátámadt a szegény rendőrökre, akik csak védekeztek, és végül, hogy orvosi műhiba történt… Megy a szerecsenmosdatás. Egy 18 éves kölyök meg nem él. Megverték. Meg. Nagyon? Nagyon. Ki a hibás? Ő maga, no meg az orvosok.”
Tegyük ehhez hozzá, az említett rendőrség neve „polgári” – fordítsd: polgárellenes – milícia. Szalai mindenesetre pár nappal később így ír:
„1983. május 20. […] Przemyk családja feljelentést tett, nyilván lesz bírósági eljárás, de hogy milyen, azt akár előre is le lehetne írni.
Még jó, ha kiderül, a srác azért mégsem saját magát verte meg, hogy szegény, becsületes zsarukat befeketítse. Ugrált, hát kapott a pofájára. De nem attól keletkeztek a halálos belső sérülései. (Kikérjük magunknak, a mi rendőreink tudnak »tudományosan« verni.)
Majd rákenik a mamájára, aki hazavitte, pedig nem kellett volna, vagy az első mentőorvosra, hogy rosszul diagnosztizált. Vagy a mentősökre, akik többször is elejtették szállítás közben. Vagy az őt operáló orvosokra, hogy műhibát követtek el. Úgy jöjjön be az ötös találatom a lottón, hogy hasonlók lesznek az ítélethirdetésben!”
Megelőző „önmegszállás”
A naplóíró valóban hazavihette a főnyereményt. Jan Matuszynski az ősszel a magyar mozikban Nem hagytak nyomokat címmel bemutatott maratoni hosszúságú, 160 perces, lengyel–cseh–francia koprodukcióban készült játékfilmje annak történetét beszéli el, hogyan tussolja el a kommunista államhatalom az ügyet, amennyire csak tudja. Mivel pedig teljes egészében nem tudja – hiszen a nyugati tudósítók révén a nagyvilág is értesül róla –, rákeni a mentősökre.
Az állampárt erőszakszervezete nem tud elbánni a Közép-Európában páratlan társadalmi ellenállással, amely azt övezte, hogy Jaruzelski 1981. december 13-án elrendelte a hadiállapotot – a kádári tömegkommunikáció korabeli, „ne keltsünk pánikot” jelszóra gyártott megfogalmazásában: a szükségállapotot –, és ezzel a lengyel hadsereg gyakorlatilag megszállta a saját országát.
Mégpedig állítólagosan annak elkerülése érdekében, hogy a szovjetek tegyék ezt meg, mint 1956-ban Magyarországon, 1968-ban pedig Csehszlovákiában. De a fegyvertelen egyénnel, különösen pedig a megtörhetőkkel, gyenge idegzetűekkel – amilyen az egyik mentős is volt – azért el tudott bánni a karhatalom.
A Nem hagytak nyomokat a velencei biennálé versenyprogramjában debütált, és Lengyelország ezt az alkotást nevezte a legjobb nemzetközi film kategóriában a 2022-es Oscar-díjra.
Két főszereplője közül a civil társadalmat Przemyk barátja és bántalmazásának szemtanúja, Jurek Popiel, az elnyomó rendszert pedig Czeslaw Kiszczak tábornok, az ekkoriban az ötvenes évei végén járó, megfontolt, de ravasz és cinikus belügyminiszter képviseli.
Mégpedig a kor kommunista rendszereinek szokásos tárházát felvonultatva: az államhatalom zsarol, vájkál az emberek magánéletében, családtagokat ugraszt egymás ellen, rájuk küldött ügynökök élnek vissza a polgárok még megmaradt bizalmával, miközben Kiszczak kifelé körömszakadtáig védelmezi a mundér, vagyis az erőszakszervezetek „becsületét”.
