időjárás 1°C Dorottya , Dóra 2023. február 6.
logo
Múltidéző

Brutális gyilkosság nyomában a nyolcvanas évek Lengyelországában

Szőcs László
2022.11.26. 12:00
Brutális gyilkosság nyomában a nyolcvanas évek Lengyelországában

Grzegorz Przemyk megölésén, majd az ügy eltussolásán keresztül mutatja be a 80-as évek lengyel kommunista rendszerének működését a Nem hagytak nyomokat című játékfilm. A tizennyolc éves fiú sorsa Jerzy Popie­luszko katolikus pap meggyilkolását is megelőlegezte.

A hatodik ikszhez közeledne Grzegorz Przemyk, és édesanyja, Barbara Sadowska, egykori ellenzéki költőnő is élhetne még. Mit gondolnának a mai Lengyelország politikai megosztottságáról? Vagy az ukrajnai háborúról, amely immár lengyel területet is elért a múlt héten? Nem tudhatjuk. A tizennyolc éves fiút – nem sokkal az érettségije előtt – a kommunista államhatalom gyilkolta meg 1983-ban Varsóban, mégpedig brutális kegyetlenséggel. Anyja pár évvel később halt meg rákban, a vele történtektől talán nem teljesen függetlenül.

Hiányzott a személyi

Akik Magyarországról követték figyelemmel az 1980-as évek Lengyelországának fejleményeit, a legtöbben – kivéve a földalatti lengyel ellenzékkel kapcsolatot tartó, az országba kisebb-nagyobb gyakorisággal ellátogató értelmiségieket – optikai csalódás áldozatai lehettek. 

„Miért nem szeretik a lengyelek a (sarló-kalapácsos) szovjet címert?” – így kezdődik a kádári propagandában terjesztett egyik közkeletű vicc, amely lusta népségnek állítja be a lengyeleket, miközben a kommunista rendszerrel szemben társadalmi ellenerőt építő Szolidaritás szakszervezet tagsága tízmilliósra duzzadt. A válasz a viccben: „mert túl sok benne a munkaeszköz…” 

A 80-as években magunk is lépten-nyomon találkozhattunk Budapesten a lengyel piacosokkal, a jegyrendszer nyomán hozzánk átjövő árusokkal, a kötött pulóvereiket portékaként magasba emelő – ahogy a pesti népnyelv a szavajárásuk alapján rögzítette – „prosepániékkal”. (Prosze pani jelentése lengyelül: Kérem, asszonyom!, vagy egyszerűen: asszonyom.) 

Ők a sötétített lencséjű szemüvegével örökre feledhetetlen Wojciech Jaruzelski tábornok elnyomó rendszerének első számú ismertetőjegye, az általános áruhiány áldozatai, kényszerzsibárusai lettek.

A Przemyk fiúnak kíméletlenebb sors jutott. Idézzük Szalai Attila, az 1970-es, 80-as években Lengyelországban élő és nemrég, 2020-ban elhunyt polonista korabeli naplójegyzeteit (Lengyel földön – Emlékek, naplók 1976–1990): „1983. május 15. Három napja borzalmas dolog történt Varsóban, aminek mára tragikus következménye lett. 

Az érettségi kapcsán bulizós hangulatban hangoskodó diáktársaságot igazoltatott a rendőrség tegnap az óvárosi Vár téren. Kettejüknél nem volt személyazonossági igazolvány. Bevitték őket a Jezuicka utcai őrszemre, ahol alaposan ellátták a bajukat. Egyikük, Grze­gorz Przemyk olyan súlyos sérüléseket szenvedett a »kezelés« alkalmával, hogy kórházba kellett szállítani, ahol ma kiszenvedett. 

A SZER (Szabad Európa Rádió – a szerk.) lengyel adásában ez volt a vezető hír. Itthon pedig a junta vitorlafülű, gennygóc szóvivője, Jerzy Urban persze összevissza hazudozik, huligán viselkedésről papol, meg hogy a részeg Przemyk rátámadt a szegény rendőrökre, akik csak védekeztek, és végül, hogy orvosi műhiba történt… Megy a szerecsenmosdatás. Egy 18 éves kölyök meg nem él. Megverték. Meg. Nagyon? Nagyon. Ki a hibás? Ő maga, no meg az orvosok.”

Tegyük ehhez hozzá, az említett rendőrség neve „polgári” – fordítsd: polgárellenes – milícia. Szalai mindenesetre pár nappal később így ír:
„1983. május 20. […] Przemyk családja feljelentést tett, nyilván lesz bírósági eljárás, de hogy milyen, azt akár előre is le lehetne írni. 

Még jó, ha kiderül, a srác azért mégsem saját magát verte meg, hogy szegény, becsületes zsarukat befeketítse. Ugrált, hát kapott a pofájára. De nem attól keletkeztek a halálos belső sérülései. (Kikérjük magunknak, a mi rendőreink tudnak »tudományosan« verni.) 

Majd rákenik a mamájára, aki hazavitte, pedig nem kellett volna, vagy az első mentőorvosra, hogy rosszul diagnosztizált. Vagy a mentősökre, akik többször is elejtették szállítás közben. Vagy az őt operáló orvosokra, hogy műhibát követtek el. Úgy jöjjön be az ötös találatom a lottón, hogy hasonlók lesznek az ítélethirdetésben!”

Az áldozat emléktáblája Varsóban (Forrás: commons.wikimedia/Adrian Grycuk)

Megelőző „önmegszállás”

A naplóíró valóban hazavihette a főnyereményt. Jan Matuszynski az ősszel a magyar mozikban Nem hagytak nyomokat címmel bemutatott maratoni hosszúságú, 160 perces, lengyel–cseh–francia koprodukcióban készült játékfilmje annak történetét beszéli el, hogyan tussolja el a kommunista államhatalom az ügyet, amennyire csak tudja. Mivel pedig teljes egészében nem tudja – hiszen a nyugati tudósítók révén a nagyvilág is értesül róla –, rákeni a mentősökre. 

Az állampárt erőszakszervezete nem tud elbánni a Közép-Európában páratlan társadalmi ellenállással, amely azt övezte, hogy Jaruzelski 1981. december 13-án elrendelte a hadiállapotot – a kádári tömegkommunikáció korabeli, „ne keltsünk pánikot” jelszóra gyártott megfogalmazásában: a szükségállapotot –, és ezzel a lengyel hadsereg gyakorlatilag megszállta a saját országát. 

Mégpedig állítólagosan annak elkerülése érdekében, hogy a szovjetek tegyék ezt meg, mint 1956-ban Magyarországon, 1968-ban pedig Csehszlovákiában. De a fegyvertelen egyénnel, különösen pedig a megtörhetőkkel, gyenge idegzetűekkel – amilyen az egyik mentős is volt – azért el tudott bánni a karhatalom. 

A Nem hagytak nyomokat a velencei biennálé versenyprogramjában debütált, és Lengyelország ezt az alkotást nevezte a legjobb nemzetközi film kategóriában a 2022-es Oscar-díjra. 

Két főszereplője közül a civil társadalmat Przemyk barátja és bántalmazásának szemtanúja, Jurek Popiel, az elnyomó rendszert pedig Czeslaw Kiszczak tábornok, az ekkoriban az ötvenes évei végén járó, megfontolt, de ravasz és cinikus belügyminiszter képviseli. 

Mégpedig a kor kommunista rendszereinek szokásos tárházát felvonultatva: az államhatalom zsarol, vájkál az emberek magánéletében, családtagokat ugraszt egymás ellen, rájuk küldött ügynökök élnek vissza a polgárok még megmaradt bizalmával, miközben Kiszczak kifelé körömszakadtáig védelmezi a mundér, vagyis az erőszakszervezetek „becsületét”.

A stoppos, aki kint maradt

Przemyk halálakor a hadiállapotot már felfüggesztették, de formálisan csak 1983 júliusában, nem sokkal II. János Pál pápa hazalátogatása előtt számolták fel. Kívülről, az utókor kényelméből szemlélve a lengyel rendszer elnyomó jellegéről is csalóka képet kaphatunk. 

Nemrég mutatták be az Autóstoppal a szabadság felé című magyar filmet, amely számos, ma már a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiben járó értelmiségi felvonultatásával ad hiteles képet arról, hogy – miután Magyarországon tiltották az autóstoppot – a Kádár-kor fiatalságának milyen felszabadulást jelentett a kulturális életét tekintve akkoriban is pezsgő szocialista Lengyelország bejárása mások autójában, lovas szekerén. 

Jól telt nekik a nyár, barátságok, az alkalmi kapcsolaton is túlmutató szerelmek szövődtek, és ahogy a filmben is elhangzik, „a személyes sorsokon keresztül kikerekedik a két nép kapcsolata”. A két – ma is baráti – népé, értsd: nem a magyar stopposoké és a lengyel rezsimé. 

– A magyar rendszer az elnyomás részeként tiltotta az autóstoppot, a lengyel pedig az elnyomás részeként engedélyezte – mondja Engelmayer Ákos, aki maga pedig – mint fogalmaz – „az a stoppos, aki aztán kint is maradt”. 

A Lengyelországban családot alapító, immár hatvan éve ott is élő polonista, aki az elsők között csatlakozott a Szolidaritáshoz, és mindvégig magyar állampolgár maradt, emlékeztet Wladyslaw Gomulka pártfőtitkár (1956–70) erőszakos megtorlásaira, köztük a bukását is okozó 1970-es tengermelléki vérengzésre, valamint a Mieczyslaw Moczar belügyminiszter által levezényelt 1968-as antiszemita kampányra. 

Ennek következtében a holo­kauszt után alig megmaradt lengyelországi zsidóság jelentős része távozásra kényszerült. – 1957-től már a srófot szorították – mondja Engelma­yer, akivel ittjártakor egy budai panzióban találkoztunk. – Az elején én is nagyon féltem – teszi hozzá a rendszerváltás utáni első varsói magyar nagykövet, akinek a magyar 1956 volt mindvégig a vonatkoztatási pontja, és kihallgatásra is bevitték a lengyel rendőrök. 

Ám később Ryszard Kapuscinski közíró nyomán úgy látta: 

A forradalom ott kezdődik, ahol az emberek elkezdenek nem félni. Egy idő után erőt adott, hogy azt láttam, a hátam mögött áll a fél ország.

A lengyelek 1989-ig, a már legalább részlegesen szabad választásokig is ébren tartották a Szolidaritás szellemét, hogy 1990-ben végül annak egyik alapítója, Lech Walesa gdanski hajógyári villanyszerelő legyen 1990-ben a független ország első államfője.

De addig a polgároknak még sok mindent el kell szenvedniük, noha a viccnek is helye van a lengyel utcán, a Jaruzelski-féle Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsát (WRON) varjúként gúnyolják (wrona lengyelül: varjú). Przemyk temetési szertartását az az ellenzéki körökben igen – sorsát tekintve talán túlságosan is – népszerű katolikus pap, Jerzy Popieluszko végzi, akit egy évre rá, 1984-ben agyonvernek, és ezzel a Jaruzelski-rendszer máig legemlékezetesebb mártírja lesz. 

Az utóbb boldoggá avatott káplán ereklyéit pár hete helyezték el az óbudai Kövi Szűz Mária-templomban. Przemyk elverőinek a rendszerváltás utáni elszámoltatása gyenge utómunkálatnak bizonyult. 

A valódi bűnösök, a rezsim kulcsemberei közül Jaruzelski 2014-ben hunyt el, perét egészségi állapotára való tekintettel már évekkel korábban felfüggesztették. 

Kiszczakot – pár hónappal a halála előtt – két év felfüggesztett börtönre ítélték. Egy varsói bíróság már 2012-ben kimondta: a hadiállapotot a Jaruzelski által irányított titkos bűnszövetkezet vezette be azzal a szándékkal, hogy felszámolja a Szolidaritás független szakszervezetet, és fenntartsa a kommunista rendszert, biztosítsa saját hatalmát. A hadiállapot 19 hónapja alatt több tucat embert öltek meg, mintegy tízezer főt pedig internáltak. 

A rendszer arca, Urban – ahogy Engelmayer fogalmaz, „a hatalom Göbbelse” – az elmúlt hetekben halt meg 89 évesen, a rendszerváltás után meggazdagodott, de meg is keseredett emberként. 

Grzegorz Przemyk ma a Lengyelország Újjá­születése Érdemrend – a legmagasabb állami kitüntetés – lovagkeresztjének posztumusz birtokosa, Matuszynski filmje pedig a külfölddel is megismertette sorsát. Nem múlt el nyomtalanul.

Borítókép: Részlet a Nem hagytak nyomokat című filmből. Grzegorz Przemyk rendőri előállítása egy bulit követően (Forrás: neweuropefilmsales.com)

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.