– Azon kevés költők közé tartozik, akik mindenhol jelen vannak a művészeti életben.
– Van egy valós és egy virtuális jelenlétem, szerintem az utóbbiról beszél. Ez terjedhet rólam, de ez legenda, valójában alig járok valahova, leginkább nem járok sehova.
Színházakat például akkor látogattam rendszeresen, amikor a POSZT-ot válogattam. Se előtte, se azóta nem járok programszerűen. Érdeklődésből író-olvasó találkozókra sem. A saját fellépéseimre se megyek el mindig. Műveimmel vagyok csak jelen, mégis olyan érzete van az embereknek, mintha jelen lennék, nyüzsögnék közöttük, holott csak az ő nyüzsgésüket vetítik rám.
„Nem szeretem a kozmetikázott múltat”
– A tokaji írótáborban tavaly kicsit felkavarta az állóvizet azzal, amikor kijelentette, hogy már nem a múlt relációjában kellene meghatároznunk magunkat… Nagyon bosszantja ez az attitűd?
– Ha a nyilvánosság előtt megjelenek, akkor mindig kavarodik valami botrány körülöttem, nem tudom, hogy miért vonzom ezt a fajta reakciót az emberekben. Idén annyira nem éreztem jól magam, hogy haza is jöttem Tokajból, nem vártam meg a színpadomat követő napokat. Azt gondoltam, amikor odamentem, hogy őszintén beszélgetünk dolgokról, ehhez képest elkezdődött az ügyek elmosása. Tavaly a hozzászólásomat úgy kezdtem – hosszú hallgatás után –, hogy „nem érzem jól magam köztetek, sőt kifejezetten rosszul érzem magam”. Én ezt így éltem meg, nem gondolván, hogy ekkora botrány születik belőle. Mostanában mindenki visszafelé akarja magát fényezni, mindenkinek támadt egy ellenzéki múltja, mindenkinek ellenzéki volt az apja, anyja, nagyanyja, sőt, a bevándorló ősei is azok voltak.
Nem szeretem a kozmetikázott múltat, és a hetvenes évekről úgy beszélni, hogy: mi, a nagy ellenzék. Egyszerűen csak szűk volt a kabát, és megpróbáltunk fészkelődni benne.
Nem azért, mert olyan bátrak és híresek voltunk. Most, utólag a szerepünket növelni felesleges, és ahelyett, hogy arról beszélnénk, hogy a fiatalok problémáit megoldjuk, arról beszélünk, hogy milyen fasza gyerekek voltunk, és ez engem mélyen felháborít.
– Volt ennek a vitának és a médiavisszhangnak foganatja?
– Az égvilágon semmi, volt a médiának témája, de egyébként semmi foganatja nem volt. Én közöltem, hogy nem a terepem a nyilvánosság, nem vagyok tovább hajlandó erről nyilatkozni. Hosszú ideig Tokajba sem vágyom. Nem az én világom, de ezzel messze nem megítélni szeretném azt, ami ott történik.
– Hangoztatja, hogy nem tartozik szekértáborokhoz. Lehet így érvényesülni ma?
– Úgy látszik, hogy lehet, mert még vagyok. Volt, amikor nagyon elkeseredtem, mert azt éreztem, hogy mindkettőből kinéznek (rám). Amikor döntések születtek projektekről vagy pénztámogatási pénzekről, a kuratóriumokban a két oldal egymással egyezkedett, „adj király, katonát” alapon. (Akkor még legalább egy légtérben mutatkoztak és vitatkoztak.) Aki ilyenkor a kettő között van, a senki földjén, azzal nem egyezkedik senki. Az író mégiscsak a művein keresztül marad fenn… Hogy az irodalmi közéletben mi történik, arról nem sokat tudok, de amiről igen, arról elég sommás véleményem van. Abbahagytam sok éve az ezzel való foglalkozást, és azóta sem mentem vissza ebbe a közegbe. Igazából nincs is jogom vagy okom megítélni valamit, amiben nem vagyok benne. Ez álbátorság volna a részemről, nem is teszem. Az igazi bátorság az, hogy akkor mondasz kritikát valamiről, ha benne vagy. Nyilván eleve ítélet az is, hogy nem veszek részt benne.
– A Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja lett. Ez nem számít táborhoz tartozásnak ma?
– Ebben az átpolitizált irodalmi és művészeti világban természetesen olybá tűnhet, hogy én valamilyen állást foglaltam az MMA-val. Ez nincs így.
Magyarországon két művészeti akadémia van: az egyik többször hívott, ez volt az MMA, a másik egyszer sem hívott, ez volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia.
Hosszas hezitálás után azt gondoltam, hogy az, amit én az asztalra letettem, vagyis a közel hatvan könyv, a százat meghaladó színházi bemutató, feljogosít arra, hogy egy akadémiai széket én is elfoglaljak valahol. Mivel ez az akadémia hívott, azt mondtam, hogy igen, ebbe a székbe ülök bele.
– A hetvenes években szűk volt a kabát – így fogalmazott. Termékenyítően hatott ez az irodalmi életre?
– A Kádár-rendszer utáni zavaros hajnalon írtam egy esszét, amelynek az volt a címe, hogy Szomorú Aranykor, és Amerikában, Ohióban egy találkozón olvastam fel – és hatalmas ellenérzéseket váltottam ki ott a gondolataimmal. Abban azt írtam, hogy a művészetek aranykora a Kádár-rendszer utolsó szakasza volt. Akkor még a hatalom elég erős ahhoz, hogy szponzorálja a művészetet, pénzt fektessen be a művészetbe, de már gyenge ahhoz, hogy irányítsa is azt. A művészeti ágak saját magukon belül alakítják ki a maguk irányait és rendszereiket. Amint ebből kilépünk, abban a pillanatban a művészetnek rengeteg problémával kell megküzdenie, és lehetségesen hanyatlani is fog. Ez messze nem a Kádár-rendszer apológiája volt. A művészetnek nagyon fontos, de nem perdöntő eleme az ellenállás. Ha csak arra építkezik, hogy ellen kell állnia valaminek, főleg politikai értelemben, és ez a valami megszűnik, akkor elveszítheti egyik nagyon fontos felhajtóerejét vagy önigazolását.
„Ösztönszerűen ellene mentem az irodalomban dúló folyamatoknak”
– A művészet akkor fogalmazhat meg érvényes reflexiót a jelenre, ha ellenzéki?
– A táborok egymást váltva és túllicitálva azt mondják, hogy a művész mindig ellenzéki kell hogy legyen. Ezzel elvileg egyet is értek. Ott bukik meg mindez, amikor és ha az én csapatom kerül hatalomra. Nézzük már meg a rendszerváltás óta hogyan voltak ellenzékiek, a saját vezetőikkel szemben azok az írók, akik bizonygatják, hogy az író legyen ellenzéki. Soha nem voltak, mert nem is lehettek, ők sem folyamatosan ellenzékiek.
Hadd kérdezzek rá, vannak tehát olyan időszakok, amikor nem kell, és vannak olyan időszakok, amikor ellenzékinek kell lennie az írónak?
Én ezen a kérdésen, illetve az erre adható válaszon mosolygok. Ki dönti el, ha lenne is ilyen, mikor melyik a helyes művész alapállás? A művésznek, így az írónak is egyetlen valódi ellensége van, a dilettantizmus, a minőség hiánya. Az író elsősorban az írásra, és ne a hatalomra és a pénzre koncentráljon. A rendszerváltozás előtt nagy tévedése volt a legtöbb magyar írónak, hogy azt gondolta, a hatalommal való szembenállás egyben minőségi kiváltságot és érvényességet is jelent. A rendszerváltozás után nagyon sok író hatalmasat csalódott, onnantól tudniillik nem volt érdekes, amit írtak, nem lehetett eladni a sokat emlegetett ellenzéki metaforizmus megnyilvánulásaként az írásokat. Kutyát sem érdekelt, hogy mit gondol a metaforák mögött az író, megszűnt az efféle üzenetekre az igény és a befogadás.
– Pár évvel a rendszerváltozás után, a kilencvenes években szerkesztette a chicagói–budapesti M-Szivárvány folyóiratot. Ez hogy jött, és mit jelentett a pályáján?
– Amerikában egyetlen magyar emigráns irodalmi folyóirat sem tudott sokáig meggyökerezni. Mózsi Ferenc költő indította az összmagyar irodalom és az összmagyarság részére ezt a lapot. Megkeresett, hogy szerkesszem vele a Szivárványt. Én épp akkor léptem ki a Kortársból – egyben az irodalmi közéletből is. Akkor az irodalom még közügy volt, és sokakat felkavartam a döntésemmel, azzal, hogy csak úgy ki lehet lépni. Nem akartam semmit, a Szivárványt sem szerkeszteni. Sokáig hiába hajszolt Mózsi, mígnem egyszer a Balaton felé, kánikulában, karambol miatt órákig veszteglő forró autóban, mint egy igazi pszichológus, tízpercenként visszatért a közös munka szándékára, és a verejtékemben úszva, megadtam magam. Szinte ingyen csináltam a munkát; azonban feltétlen nagy hozadék volt, hogy háromszor meghívtak emiatt Amerikába. Érdekes, hogy akkor is ösztönszerűen ellene mentem az irodalomban „dúló” folyamatoknak, az idő tájt mindenki „irányzatos” lapot szeretett volna csinálni. Mert a Kádár-rendszerben ilyesmit valóban nem lehetett. Én úgy gondoltam, a Szivárványnak meg kell maradnia „népfrontos lapnak”, amelyben mindenkinek szerepelnie kell, függetlenül esztétikai vagy politikai nézeteitől. Csoóri Sándornak és Mészöly Miklósnak, Faludy Györgynek és Kányádi Sándornak vagy Határ Győzőnek – együtt, egymás mellett. Tehát az összmagyar irodalmi termékből tudtunk válogatni. Nem érdekelt, hogy szakad a világ és az irodalom két-háromfelé, elég sokáig tudtuk csinálni, és tulajdonképpen élveztük is Mózsival, Jankovics Józseffel és Szűgyi Zoltánnal, szerkesztőtársaimmal.
– József Attila sorsában osztozik – mondja valahol. Mennyiben?
– Adyt szerettem, József Attilát nem annyira szerettem. Ez emlék ifjúságomról. Az ember életében adódnak párhuzamok, még inkább elkülönülések. Indulásomkor igazából mestereim nem voltak Nagy Lászlón kívül. Az ő nyelviségét, Ady magatartását szerettem. Fiatal íróként nagyon érdekelt az elődök magatartása, amit képviselnek. Jobban, mint amit írnak. Amikor levetkőztem a Nagy László-modort, majd azt a naiv világelképzelést, miszerint én vagyok egyedül a tiszta ebben a mocskos világban, és lehetek az igazság hercege a gonoszok birodalmában, amikor rájöttem, hogy ez sok minden alól felmentést is adhat, akkor szabadultam fel mint költő. Kassákkal kezdtem foglalkozni, de nem lett mesterem, viszont megszabadultam az Ady-mítosztól is. Egy idő után teljesen külön vált az írás és az élet. Nos, ha az ember mélyen magába néz, akkor rájön arra, hogy a lelki rokonság létezik azért költők között. Ahogy soha nem voltam lelki rokon Kosztolányival, akit nagyon szeretek, és Arannyal, akit talán a legtöbbre becsülök a magyar költészetben, sőt, Petőfivel sem, akinek az agresszív zsenialitását megértem, de nem szeretem, úgy találkoztam össze József Attilával. Őt, mint említettem, nem a helyén értékeltem, de az utóbbi két évtizedemben utolsó költői korszaka hihetetlen közel került hozzám.
Az élethez való lehetetlensége és élettel szembeni tehetetlensége, az árvasága, a magánya, ami nekem nem társhiányt jelent, hanem világhiányt.
Ilyen indíttatásból írtam is egykötetnyi verset, amelyekben a József Attila-motívumok visszhangjait képezem meg. Most éppen tőle is eltávolodtam. Most éppen magamtól is eltávolodtam. Magamnak is rejtély vagyok. Valójában elégedett ember is lehetnék. Mégis, mintha csak díszlet lenne körülöttem a saját életem, valami hiányt hurcolok időtlen idők óta magammal és magamban. Nem tudom, mi ez. A kiderítetlenség miatt lehet az állandó nyugtalanságom; sok mindent kellene tisztáznom magamban, csak nem tudom, hol kezdjem el, nincs-e hozzá már késő…
– Két lánygyermeke van. Milyen apa?
– Nagyon jó apa szerettem volna lenni egész életemben, de bizonyára legalább annyira rossz apa vagyok, mint minden apa. Látom, hogy mind a két gyerekem pályán van és elégedett.
– Van egy fogadott gyermeke…
– A bátyám 44 évesen meghalt, és egy fiatalember maradt utána. Ő lett a kereszt-, majd a fogadott fiunk. Megpróbálom azokat a kötelességeket ellátni, amelyek egy apára hárulnak, ha nem is pótolhatom az igazi apját. Így élünk azóta: van egy feleségem, két lányom és egy fiam. Meg két unokám. Szoros kapcsolatban élünk, ami fontos nekem az életben megállásomhoz, mert régóta érzem, nehéz megállni, ha a világ ferde.
– Írásaiban is sok a lemondás és a csalódottság. Miközben nem is tűnik ilyennek, bármikor látom.
Az az ember, aki ír, mindig más, mint az, aki él.
Van egy felfokozott lelki- vagy elmeállapot, amiben elkezdesz egy szöveget írni, ilyenkor nem te vagy a szövegnek a vezénylője, hanem a szavak, amelyeket egymás mellé tudsz tenni. Az, hogy hogyan rakod össze a szavakat, az csak rád jellemző (téged jellemeznek egyúttal), ők adnak egy jelentéssort, amivel nem feltétlenül te akarsz üzenni, de mert csak ezeken a szavakon keresztül tudsz megnyilvánulni, azonosulsz vele. Valaki azt írta nemrég, a legszomorúbb (legreménytelenebb, legsötétebb stb.) verseket írom a mai magyar irodalomban. Lehetséges.
Az ember az életét úgy, ahogy tudja, alakítja, a világot nem.
Sok szempontból érzem rosszul magam a bőrömben, ugyanakkor nagyon boldog vagyok, amikor a két unokámmal ökörködöm, focizom, úszom velük a tengerben. Tudom élvezni az életet, amikor másokról van szó, pontosabban, másokkal együtt. De amikor magamra maradok, másképp vagyok, vagyis, nem vagyok el.
– Nem Budapesten született. Hova kötődik?
– Szolnokon születtem, egyébként halva, szívhangok nélkül. Az életem első döntését, hogy nem akarok élni, egy ápolónő eliminálta. Úgy kezdődött tehát az életem, hogy valaki felpofozott. Életre pofozott. Talán akkor ez volt a gyakorlat.
Ez a vereségérzet ma is benne van az idegeimben, talán.
Egy idő után fontosabbnak tartottam, hogy Abonyban nőttem fel, mint hogy Szolnokon születtem, így meghamisítva a történetemet, az életrajzaimban azt írtam, hogy Abonyban születtem. Később megint Szolnokot neveztem meg. Manapság ismét Abonyt. Részletkérdés. Téglagyárban nőttem fel. De talán erre nincs már időnk. Budapest nem volt a szívem közepe, fokozatosan jöttem a városba. Először Nagykőrösre indultam Abonyból, utána Szegedre mentem, ezek után érkeztem Budapestre. Míg az előző lakhelyeimen sokan ismertek, és mind elismertebb voltam, Pesten sokáig a kutya sem hederített rám. Ez bántotta a hiúságomat. Ma már tudom, hogy nagyon is jó volt akkor, úgy. Talán a mostani magány akkor keletkezhetett meg lebonthatatlanul bennem.
