A gót rockerek fütyülnek a leghangosabban

Az új helyre költözött Dürer Kertben lépett fel a gótikus rock talán legfontosabb előadója, a The Sisters of Mercy, amely ma már gyakorlatilag a műfaj keresztapjának, Andrew Eldritchnak az egyszemélyes műsora. Eldritch abból a szempontból is különleges színfoltja a zeneiparnak, hogy gyűlöli azt: mindössze három nagylemezt adott ki, az utolsót 33 éve, és inkább élő fellépésekkel igyekszik pénzt keresni a zenéjével. Megnéztük, milyen sikerrel.

20231011 Budapest Systers of Mercy koncert Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

A The Sisters of Mercy története 1980-ban kezdődött, ekkor alapította az együttes az angliai Leedsben a dobos Andrew Eldritch és a gitáros Gary Marx (mindkettő művésznév természetesen). Nevüket egy Leonard Cohen-dal címéből kölcsönözték, viccnek szánva: mint mondták, „A Zeneipar Kapitányai” nem lett volna olyan vicces. David Bowie, a Motörhead, Leonard Cohen, a Hawkwind és Iggy Pop inspirálták őket, majd hamar komoly undergroundsikereket értek el olyan dalokkal, mint az Alice vagy a Temple of Love. Eldritch közben átnyergelt énekre, és az ütőshangszereket egy dobgépre bízta (pontosabban programozta), amit Doktor Avalanche, azaz Lavina doktor névre kereszteltek.

A The Sisters of Mercy. Fotó: Kurucz Árpád

Első albumuk, az 1985-ös First and Last and Always aranylemez lett, és máig klasszikusnak számít, de ez idő tájt Eldritch összeveszett a zenésztársaival, és a banda feloszlott. Jogi csatározás kezdődött: a renegátok The Sisterhood néven folytatták élőben, de Eldritch gyorsabb volt a név levédésével és az első dal megjelentetésével, így kisajátíthatta a címet, a hangszeresek pedig The Mission néven értek el aztán szép sikereket. Eldritch egyszemélyes hadseregként folytatta, és kiadott még két nagylemezt The Sisters of Mercy néven, a Floodlandet 1987-ben és a Vision Thinget 1990-ben. Noha a The Sisters of Mercy mindhárom albuma csordultig van remekművekkel, Eldritch bevallása szerint alig látott pénzt a turnéiból és a lemezeiből, így örökre szakított a zeneiparral, és azóta csak koncerteket vállal, új dalait is élőben játszva. A  The Sisters of Mercy hatása a rock- és metálzenére megkerülhetetlen, hozzám például azért is közel áll a No Time to Cry című daluk, mert gyerekkorom kedvenc metálbandája, a Cradle of Filth is feldolgozta (bár persze nem múlták felül az eredetit), Eldritch orgánuma pedig Marilyn Mansonéra is nagy hatással lehetett.

 Ben Christo. Fotó: Kurucz Árpád

Az Ajtósi Dürer sorról a Duna-partra, a Kopaszi-gáttal szembe költözött Dürer Kertbe nem volt nehéz odatalálni, az 1-es villamostól csak követni kellett a gót rockereket, azaz a feketébe öltözött, nők esetében fekete sminkkel és hajjal kiegészített, különféle kiegészítőkkel (ékszerekkel, láncokkal) és tetoválásokkal kidekorált zenerajongókat. A The Virginmarys előzenekar után, két órával kapunyitás után, kilenckor kezdett a The Sisters of Mercy a telt házas nagyterem füstös sötétjében. Három napszemüveges zenész foglalta el a színpadot: a frontember mellett Ben Christo gitáros és bizonyos Ravey Davey, aki Lavina doktort kezelte. A gitáros idővel megvált a napszemüvegtől, bal- és időnként jobbszélen is játszotta a közönségnek a The Sisters of Mercy monoton és hipnotikus, de mindig fülbemászó dallamait. A laptopok mögött megbújó dobgépkezelő eleinte rendíthetetlen vigyázzállásban, faarccal próbált beleolvadni a környezetébe, de idővel megtört, és elkezdte támasztani a pultot, valamint bőségesen hidratált (szigorúan ásványvizet), pedig csak egy-két billentyűt kellett lenyomnia.

Ravey Davey. Fotó: Kurucz Árpád

A gótikus rock feketébe öltözött, kopasz, sápadt bőrű keresztapja egy öreg vámpír vagy egy napszemüveges Voldemort benyomását keltette, időnként zombiként mászkálta be a színpadot, de nagyrészt a mikrofonállványba csimpaszkodva mormolt a melankolikus baritonján. Nem sokat, érdemben semmit nem kommunikált a közönséggel, összességében hetvenöt perc alatt húsz számot játszottak le rohamtempóban. A nyúlfarknyi szünetekben az is kiderült, hogy senki nem tud hangosabban fütyülni a gótikus rockereknél – természetesen elismerésként –, legalábbis koncerten ilyen fülsértő füttykoncertet én még sosem hallottam (bár nem kizárt, hogy csak a három nappal korábbi Paradise Lost-koncert által amortizált hallásom volt még túl érzékeny).

 Ben Christo. Fotó: Kurucz Árpád

A húsz dalból négyet játszottak a Vision Thingről, hármat a Floodlandsről és mindössze egyet a First and Last and Always című debütáló korongról, ami azért csalódás. Egyfelől Eldritch kiválóságát mutatja, hogy húsz számból is tudott kihagyni mesterműveket, másfelől azért a Black Planet, a Walk Away, a No Time to Cry és a címadó First and Last and Always is jobb munka, mint a setlist egy-két felejthetőbb darabja (és nekem a Mariannál is jobban tetszenek, amit egyedüliként játszottak a lemezről). Talán az album zenészeivel való viharos szakítás ennek az oka, nem tudni, mindenesetre egy élőben, nem pedig a lemezeivel aktív formáció nem biztos, hogy parlagon hagyhat ilyen mesterműveket.

Összességében ahhoz képest, hogy egy legendás, ma már csak élőben létező előadót néztünk, kaphattunk volna ennél többet is látványban, interakcióban és zenében is. Ez inkább egy klasszikus haknira emlékeztetett, de persze így is nagy élmény volt egy szerda estén olyan számokat hallani élőben (és az eredeti alkotótól), mint az Alice, a Dominion/Mother Russia, a More, a Lucretia My Reflection, a Temple of Love és a This Corrosion.

Borítókép:  Andrew Eldritch (Fotó: Kurucz Árpád)