Egy zseniális zenekar, amelyet senki nem ismer

A furcsán elnevezett, de annál jobb zenekarokat felvonultató Ultima Ratio Fest-turné keretében lépett színpadra vasárnap a Barba Negrában a gótikus metál felül soha nem múlt ikonja, a Paradise Lost, de közben egy érthetetlenül alulértékelt zenekart is felfedezhettek a magyar rockrajongók.

20231008 Budapest Barba Negra Paradise Lost koncert Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

A kapunyitás után szűk egy órával a Harakiri for the Sky kezdett a Barba Negra Red Stage színpadán. Mint kiderült, vannak komoly előnyei annak, ha alulértékelt előadóért rajong az ember, hiszen simán oda lehetett férni az első sorba, későn érkezőknek pedig a másodikba. Eleinte kevesen lézengtek a küzdőtéren, de a végére azért szépen megérkezett a közönség. Az együttes két tagja, a turnéikon vendégzenészekkel fellépő Michael V. Wahntraum és Matthias Sollak egyébként is tekintélyt parancsoló jelenség, az énekes körülbelül kétszáz centi, a gitáros pedig majdnem ugyanolyan hórihorgas, de ő meg kétszáz kilót nyomhat, és folyamatosan peregtek a kezéről az izzadságcseppek. Faarccal játszik végig, részben talán a súlyából fakadóan is egy helyben állva, Michael V. Wahntraum pedig zaklatottan énekel olyan vidám témákról, mint a depresszió és a halál. Átlagban nyolcperces számaikból hatra volt idő, köztük olyan mesterművekkel, mint a Fire, Walk With Me, a Sing for the Damage We’ve Done és a Calling the Rain. Az osztrák duó zenészei talán kétes nevüknek és címeiknek köszönhetik az alábecsültségüket, legalábbis egészen biztosan nem az élő szerepléseiknek, mint az itt is bebizonyosodott.  

Szokásom felkészülni az összes zenekarból, amelynek a koncertjét megnézem, tapasztalataim szerint előny, ha kívülről tudom a számokat, mivel úgy még egy rosszabb hangosításból is kihallom, amit kell. De azért mindenre nincs idő, így jártam az érkező Omnium Gatherummal is. Az együttes dallamos death metalt játszik, magyarán In Flamest és At The Gates-et, és ha már finnek, visznek bele egy kis Children of Bodom-os virtuozitást. Gitárhőseikről eszembe jutott a negyvenévesen, masszív alkoholistaként meghalt Alexi Laiho, és hogy mekkora szerencse, hogy láthattam élőben. Viszont az Omnium Gatherum fellépése arra volt jó példa, hogy nem minden jó, ami komplex, azaz hiába sistergett a gitár az ujjak alatt, egyetlen emlékezetes dallamot sem hallottam. De középszerű bandákat is meg kell nézni, hiszen annál jobban értékeljük utánuk a zseniket.

A fő műsorszám

A Primordialból igyekeztem felkészülni, de annyira nem fogott meg kelta folkos dallamokkal megfűszerezett black metáljuk. Ha a zseniálisat nem is, azért a jó kategóriát nálam is kimerítik. A finnekkel ellentétben ők jelesre vizsgáztak nemes egyszerűségből, a legjobb számaik (To Hell or the Hangman, Victory Has 1000 Fathers, Defeat Is an Orphan, Empire Falls) nincsenek túlgondolva, de alaposan megmozgatták a közönséget. A metálrajongók jó része gyanúm szerint nem is a rockos irányba finomodott Paradise Lostot akarta megnézni, legalábbis sanszos, hogy a töltényövet viselő fiatalember nem a britek rajongója volt. Az előadás a black metál viszonylatában nem volt túl látványos a sötétbe burkolózó színpadon, viszont a frontember, Alan Averill sokkal jobb műsort csinált, mint a kicsit túlontúl életigenlő, a közönségnél is jobban szórakozó Jukka Pelkonen a finneknél, és az Iron Maiden énekesét, Bruce Dickinsont idéző operai hangja elég magasra tette a lécet az érkező, inkább a Metallica-vokalista James Hetfield orgánumában utazó Nick Holmesnak.

Fotó: Mirkó István

A Paradise Lost tíz óra körül kezdett és egy órát játszott, ekkor már nehéz volt közlekedni a tömegben, viszont a küzdőtér bal szélén még az első sorban is sikerült helyet találni, így egészen közelről láthattuk Greg Mackintosh ördögi gitárjátékát, ezért simán megérte bevállalni a másnapi fülcsengést és átmeneti halláskárosodást. Vizuálisan ez a koncert sem volt különösebben izgalmas, Nick Holmes is hagyta inkább, hogy a zene beszéljen. A fellépés tökéletes volt, ami mégis hiányérzetet keltett, hogy mennyi mesterművüket nem játszották el. Persze ismertük a setlistet, de akkor is, nem volt semmi a műfajteremtő, az elejétől a végéig tökéletes Gothic albumról jó harminc évvel ezelőttről, de még egy fránya Shadowkings sem, pedig utóbbi talán a legjobb számuk. Volt viszont Enchantment és Hallowed Land a Draconian Times lemezről, As I Die, No Hope in Sight, Embers Fire, szóval azért jó pár remekmű.

Kimaradó mesterművek ide vagy oda, a gótikus metál és rock kedvelői további kényeztetésben részesülhetnek majd szerdán, a Paradise Lost egyik nagy elődjének számító The Sisters of Mercy koncertjén a Dürer Kertben.

Borítókép: Nick Holmes (Fotó: Mirkó István)