Szatmári Liza a Vígszínház színésze így emlékezett vissza az eseményekre a filmben: – Amikor jöttünk haza az előadásról a Verebes Károly–Schubert Éva házaspárral, mert itt laktak ők is, mindig megálltunk az utca végén. Akkor még nem volt ennyi kocsi, mint most. Benéztünk az utcába, és ha egy fekete kocsit láttunk, akkor nem jöttünk haza, hanem mentünk tovább. Mert akkor vitték el az embereket, éjszaka – mesélte Lakner bácsi egykori tanítványa.
Tordy Géza, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, érdemes és kiváló művész, a halhatatlanok társulatának örökös tagja nem rejtette véka alá, hogy bizony nagyon félt akkor, s erre meg is volt minden oka. – Olyan megrendítő volt egy forradalmat átélni. Én átéltem valamilyen módon, és sokat gondolkodtam azóta is, hogy mitől voltam én „berezelve” az egésztől. Mert a bombázásokat már végigcsináltam a pincében.
Megéltem azt is, hogy bejött az orosz katona és ránk fogta a »davajgitárt« (dobtáras gépfegyver)
– emlékezett vissza érzéseire a művész.
Gajdó Tamás színháztörténész arról beszélt a filmben, hogy a színházak repertoárjában hogyan mutatkoztak meg a történelmi események. – 1953 után egy kicsit szabadabb lett a légkör, sőt, azt lehet mondani, hogy a színházak maguk választhatták meg azokat a műveket, amelyeket elő akartak adni. Valamennyi színház igyekezett olyan műveket megszerezni, amelyek egy kicsit a kortárs eseményekre is reflektálnak.
A legismertebb eset Németh László Galilei című művének a kálváriája volt, amelyet a Nemzeti Színház rendelt meg, s amelyet Németh László el is készített.
Aztán hosszú huzavona volt arról, hogy miként lehet bemutatni, többször átíratták vele.
Lőte Attilla Jászai Mari-díjas színész, aki a Madách Színházban játszott hatvan évig, így emlékezett a darabra: – A statisztálások folytak a Nemzeti Színházban, és a Nemzeti Színház kamaraszínházában. Már másod-, harmadéves korunkban játszottunk kisebb-nagyobb szerepeket. Gellért Endre rám osztotta a Gallilei című gyönyörű Németh László-darabban az egyik pozitív előjelű főpap szerepét. Sose felejtem el, amikor az a mondat elhangzott a Nemzeti Színház kamaraszínházában 1956 elején Bessenyei Ferenc szájából, hogy:
Mert akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít, annak nincs többé megállás, az újra és újra hazudni fog!
– amikor ezt a közönség meghallotta, áttranszponálta az akkori helyzetre és hatalmas tapsvihar tört ki mindig – elevenítette fel élményeit a művész.
