Ami a Colosseumot illeti, ahogy beköszöntőjükben is utaltak rá, nem először járnak Magyarországon. Teljesítményüket egyetlen bővített mondatban kifejezve: míves, aprólékos gonddal kidolgozott, fajsúlyos, invenciózus muzsika az előadó zenészek hangszeres virtuozitásra, nem utolsósorban az éltes frontharcos, Chris Farlow még mindig erőteljes, tiszta, egyedi énekstílusára alapozva. Lendületes kezdés a No Pleasin’-nel, így aki netán elsőbálozóként vett részt a szeánszon (bár nem gondolom, hogy a laza telt házas közönség körében találkozhattunk volna ilyenekkel), azonnal képbe kerül a Colosseummal.
A miheztartás végett azonnal, késlekedés nélkül belecsaptak a hangszerszólókba, bemutatkozásként különösen a szaxofon jeleskedett. Már ekkor világossá vált, hogy Kim Nishikawara méltó utódja az egykori fúvós alapító atya Dick Heckstall-Smithnek, majd az őt követő Barbara Thompsonnak. A másik újabb tag a billentyűs Nick Steed, aki nem csupán a faragott lábon álló, klasszikus B3-as Hammond-orgona, de a szintetizátor zongorabillentyűit is zseniális érzékkel masszírozta. Kulcsfigura a 2018-ban sajnálatosan elhunyt dobos, alapító, zenekarvezető Jon Hiseman pótlására leigazolt Malcolm Mortimore, aki snájdig úriemberként kifogástalan öltöny-fehér ing-nyakkendő kombóban valami elképesztő energiával, precizitással vegyes könnyedséggel csapott le a bőrökre. Már a látványa is külön élmény volt, nem beszélve a hangzásról.
És azt gondolom, itt van a Colosseum nevezetű „kutya” elásva: a dinamikában, az ultraerős, kibocsátott energiákban, az egyik pillanatról a másikra történő, szinte meglepetésszerű tempóváltásokban, Chris Farlow pergő nyelvű, hangutánzó szavakat villámgyorsan váltogató, egyébként kifinomult énekében.
És persze magában a gondosan megkomponált, finoman kidolgozott szerzeményekben. Mindemellett végig érzékelhető volt az egymás iránti tisztelet, valamint a zenei alázat. Nem is maradt el a hatás: percekig tartó tetszésnyilvánítás, állótaps volt a jutalom.
Az Osibisa, ez a tíztagú, kizárólag fekete muzsikusokból álló csapat az afrikai folkzenéhez hűen azonnal egy percussion dominanciájú, fúvósokkal tűzdelt improvizációval nyitott, a zenekar bongó dobot kezelő hölgytagja energikus, afrikai tempós táncával illusztrálva. A hangulatos kezdés után mintha kifulladt volna a lendület, elfogyni látszott a szufla.
Ezt a színpadon álló, illetve táncmozdulatokat lejtő muzsikusok kedves mosolya, látható igyekezete, a csinos, szexis fekete énekesnő érdekes énekhangja, egyéni bája sem volt képes elfedni. Egymás után sorjáztak a dalok az Osibisa későbbi korszakából, amikor a zenekar, meghallva az idők szavát (a hetvenes évek közepétől) a könnyedebb, funkysabb, groovosabb muzsika felé vette az irányt.
A hangszerelés sem mutatott túlzott változatosságot: az alkalmanként felhangzó gitárbetétszólóba nem lehet (és nem is szabad) ugyan belekötni, ám a Colosseum (Clampson) után ez valahogy kevésnek tűnt. Ez lényegében nem improvizatív, hanem hangulati zene, amely rossznak egyáltalán nem mondható.
Egy idő után azonban – annak egysíkúsága okán – soknak és, uram bocsá’, unalmasnak annál inkább. A Fire tételénél, illetve később, a vége felé érkező Woayánál igyekeztek bevonni a közönséget egy kis együtténeklésre, amelynek többen eleget is tettek. Mert hogy udvariasság is van a világon, ugye…
Mára egyetlen eredeti zenész sem maradt a hetvenes évek legendás Osibisájából. Az Erkel Színházban fellépő tíztagú új csapat próbálta felidézni – miden valószínűség szerint a tőlük telhető maximumon – a régi szép időket.
Hogy a bemelegítőszerepet játszó Colosseum tette-e túl magasra a lécet vagy a műsorba szerkesztett dalok jórészt ismeretlensége, egyhangúsága, netán a műsor hosszúsága okozta-e az Osibisa halványságát, nem tudni. Összességében egy zseniális és egy közepes produkció emlékével térhettünk haza.
Borítókép: Színpadon az Osibisa (Fotó: a szerző felvétele)
