Ezt a színpadon álló, illetve táncmozdulatokat lejtő muzsikusok kedves mosolya, látható igyekezete, a csinos, szexis fekete énekesnő érdekes énekhangja, egyéni bája sem volt képes elfedni. Egymás után sorjáztak a dalok az Osibisa későbbi korszakából, amikor a zenekar, meghallva az idők szavát (a hetvenes évek közepétől) a könnyedebb, funkysabb, groovosabb muzsika felé vette az irányt.
A hangszerelés sem mutatott túlzott változatosságot: az alkalmanként felhangzó gitárbetétszólóba nem lehet (és nem is szabad) ugyan belekötni, ám a Colosseum (Clampson) után ez valahogy kevésnek tűnt. Ez lényegében nem improvizatív, hanem hangulati zene, amely rossznak egyáltalán nem mondható.
Egy idő után azonban – annak egysíkúsága okán – soknak és, uram bocsá’, unalmasnak annál inkább. A Fire tételénél, illetve később, a vége felé érkező Woayánál igyekeztek bevonni a közönséget egy kis együtténeklésre, amelynek többen eleget is tettek. Mert hogy udvariasság is van a világon, ugye…
Mára egyetlen eredeti zenész sem maradt a hetvenes évek legendás Osibisájából. Az Erkel Színházban fellépő tíztagú új csapat próbálta felidézni – miden valószínűség szerint a tőlük telhető maximumon – a régi szép időket.
Hogy a bemelegítőszerepet játszó Colosseum tette-e túl magasra a lécet vagy a műsorba szerkesztett dalok jórészt ismeretlensége, egyhangúsága, netán a műsor hosszúsága okozta-e az Osibisa halványságát, nem tudni. Összességében egy zseniális és egy közepes produkció emlékével térhettünk haza.
Borítókép: Színpadon az Osibisa (Fotó: a szerző felvétele)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!