– Makk Mátyás szerepében nagyon vicces, kissé eminens operatív vezetőt alakít, aki túlteljesíti feladatát. Milyen egy túlrajzolt figura bőrébe bújnia?
– A karaktert sok emberből gyúrtam össze, elég markáns figura lett belőle. Létező emberek gesztusaiból hoztam össze, nyilván nem ilyen mértékben, de magamra ismertem bizonyos szituációkban. Pedig nem vagyok ennyire túlbuzgó, vagy a saját feladatát ennyire szentnek tartó ember.
– Nehéz ilyen kikarikírozott figurát alakítani?
– Alapvetően hálás feladat. Nyilván a humor vagy nevezhetjük karikatúrának, eleve nagyon nehéz műfaj, nem könnyű jól csinálni. Ami nagyon fontos egy karikaturisztikus karakter megformálásánál, hogy aki megformálja, az élvezze és szeresse azt a túlzást, amit alkalmaz. Én egyébként az a fajta vagyok, aki szeret színpadon és filmen is túlozni, vagyis mindenről végletekben gondolkodni, emiatt ez a karakter nagyon kézenfekvő lett. A színészetem közelebb áll a karikatúrához, mint a drámai vonalhoz.
– Mennyire szokott össze a stáb?
– Erős összekovácsoló ereje van a humornak. A stábból sokan régebben ismerjük egymást. Az is nagyon jól össze tud kovácsolni egy közösséget, ha folyamatosan hülyéskedünk egymással. Minden adott volt ahhoz, hogy ez egy összeforrott társasággá, közösséggé váljon, szerintem ez sikerült is.
– Népszerűbbé tette ez a sorozat? Követői tábora megugrott?
– Nem tűnt fel. Nem vagyok olyan, aki lesi, hogy kik követik a közösségi médiában, és nem feltétlen ezért csináltam. A visszajelzések nagy részét egyébként a színházi környezetben kapom, de most fél év kényszerpihenőn vagyok februárig. Volt egy komolyabb térdműtétem, ami miatt még nem dolgozhatok. A felépülésemre koncentrálok, ezt a feladatot kaptam a színházamtól is, az a lényeg, hogy százszázalékosan tudjak visszatérni. A forgatás júliusban volt, az utolsó hat részt már fájó térddel csináltam végig.
– Régen, amikor a színészek befejezték az egyetemet, akkor vidékre küldték el őket. Ma nincs ilyen, de Szegedet választotta első társulatául. Miért?
– Az egyetem utolsó évében egy vizsga miatt együtt dolgoztunk Keszég Lászlóval, aki engem és három osztálytársamat lehívott Szegedre. Nagyon szimpatikus volt az ő munkamódszere meg a személyisége, és úgy gondoltam, hogy ott kell a pályámat elkezdenem. Nagyon vonzott, hogy nem ismertem a várost, de ettől még nagyon jókat hallottam róluk, kíváncsi voltam, hogy én mit tudok hozzátenni ahhoz a működő rendszerhez.
Hallottam róla, hogy a színészek régen mind vidéken kezdték. Sok pesti színházban voltam gyakorlaton, és úgy éreztem, hogy valami mást, újat is ki kell próbálnom. Nagyon tetszett a szegedi társulatban, hogy sokan az egész pályájukat ott töltik el, ezért összeforrott, egységes. Az osztályomból négyen mentünk le abban az évben, és nagyon könnyen be tudtunk olvadni a gépezetbe. Valószínűleg több évig is lent maradtam volna, de közben igazgatóváltás volt Szegeden, és Keszég László is elkerült onnan.
Ráadásul Eszenyi Enikőtől közben meghívást kaptam a Vígszínházba, amivel a szegedi váltás miatt éltem is. Így kerültem a Vígbe. Azontúl, hogy szép emlékeim vannak Szegedről, ott volt bennem a vágy, hogy szeretnék Pestre visszakerülni.
Volt még egy nagyon fontos mozzanat: ifjabb Vidnyánszky Attila még Debrecenben rendezte a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadást, ami számomra egy szakmai mérföldkő volt. Szerelem fűzött a csapathoz és az előadáshoz is, és ha Szegeden maradtam volna, akkor az időközben a Pesti Színházba került előadásban már nem vehettem volna részt. Ez az előadás erős ok volt arra, hogy visszajöttem Budapestre.
– Hogy élte meg Eszenyi Enikő igazgatása körül kialakult botrányt?
– Szerintem senki nem tudott lelkileg kimaradni belőle, aki ott volt. Én már a szegedi váltásnál is nagy belső viszályt éltem meg, és ott úgy gondoltam, hogy nem vagyok még annyira szerves része annak a közösségnek, hogy állást kelljen foglalnom. A legfőbb, hogy saját kvalitásaimhoz és lehetőségeimhez mérten ellássam a feladataimat.
– Nincsenek negatív emlékei a Vígszínházról, Eszenyi Enikő igazgatása idejéből?
– Vannak pozitív és negatív tapasztalataim, de mélyebben nem szeretnék ebbe belemenni.
– Meddig mehet el egy rendező, hogy látja?
– Egyénenként változó. Színészek között is változik, hogy meddig engednek el egy embert. Az is emberfüggő, hogy hogyan reagálunk dolgokra. Én úgy gondolom, a józan ész meghúz egy vonalat. Mindig vannak rendezők, akik túllépik, de vannak, akik ezután bocsánatot kérnek és vannak, akik nem. Sok impulzus éri a színészt, és egy közös kreatív munkában közösen kell a határokat meghúzni, és ehhez a tiszta, őszinte kommunikáció elengedhetetlen.
– A Sztalker-csoport nem maradt életben… Mi maradt meg belőle?
– Lélekben még működik, de való igaz, hogy mint társulat nem dolgozunk már együtt. A Sztalker az egyetemen utolsó éveiket töltő hallgatókból verbuválódott. Most azt látjuk, hogy ezerfelé vannak a tagok, és a legtöbb színész vezető szerepet tölt be a saját színházában, ezért sem tudunk már érdemben együtt dolgozni.
– Mi volt a Sztalker lényege?
– Az alkotócsapat Kovács Adrián, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós fiatal, ki nem forrott színházi emberként egy olyan újító színházi nyelvet hoztak létre, ami akkor párját ritkította. Maga a Sztalker egy hatalmas baráti társaság volt, lerítt, hogy egyben vagyunk. Ez adott valami hátszelet és ízt az előadásoknak. Szabadok voltunk, nem volt megszabva, hogy mit alkothatunk. Attila természetesen most is hozza a gondolatait, de a kőszínházi környezetben mindez máshogyan szólal meg. Alkalmazkodni kell a struktúrához, az évadtervhez.
– Olyan darabokban is szerepel, mint a legendás A padlás, Üteget, a nyomozó balkezét alakítja. Milyen benne lenni?
– Óriási megtiszteltetésnek tartom. Talán nem is éltem, amikor bemutatták. Nem véletlen, ha ennyit megél egy előadás: az ikonikussá vált dalok és a különleges világ teremt egy hangulatot, ami utánozhatatlan és egyedi. Lelke van. Nem esne ellenemre, ha Igó Évához vagy Fesztbaum Bélához hasonlóan, ahogy telik az idő, más szerepekben is kipróbálhatnám magam az előadásban
– Jobban megtalálják a filmesek?
– Nem érzem. Én úgy látom, most nem keres gazdát olyan szerep, ami én lennék.
– Mire lehet használni ezt az időszakot?
– Verseket tanulgatok, egyelőre magamnak. Lehet, hogy lesz vele célom. Most Petri György és József Attila verseit tanulom.
– Petri hogyan jött?
– Volt a verseivel egy nagy találkozásom az egyetemen. Hoztam már felvételire is Petri-verset, de annyiban maradt az érdeklődésem. Ott, az egyetemen elképesztő rácsodálkozás volt, hogy mennyire hasonló a lelkületünk, azóta készülök verses monodrámát, estet létrehozni. De ez egyelőre még csak terv. Most éppen Schwajda György Csoda című regényét olvasom, aminek színpadi adaptációját Dino Benjamin fogja rendezni a Házi Színpadon. Nagyon várom ezt a bemutatót, hiszen a hosszas kényszerpihenő után ebben a darabban térek vissza a Vígszínházba.
Borítókép: Gyöngyösi Zoltán (Fotó: Bach Máté)
