Jü Hua regényei sok mindenről szólnak, de a maoista idők rettenetei és a nyugati világhoz képest teljesen más megnyilatkozási módokon mutatkozó örök emberi tulajdonságok megléte közös mindannyiukban. Először erről a másodikról kell szólnunk: a kínai világ, a kínai kultúra, a kínai emberek egymáshoz és a világ eseményeihez való viszonya néha szinte felfoghatatlanul más, mint a nyugati embereké – éppen ezért üdítő Jü Huát olvasni, mert látni lehet, hogy az örök emberi minőségek mennyire másféle fénytörésben is láthatók, sőt nézhetők, és megtapasztalható, milyen más – és mégis hasonló! – a dolgok dinamikája és természete a Kínai Népköztársaságban. Ennek legerősebb példája talán a címadó véradáson, a véradáshoz való viszonyuláson („– Igaz, hogy akik nem adják el a vérüket, azok nem elég erősek és egészségesek? – Így igaz – vágta rá a negyedik bácsika. – Hallottad, ugye, amit az imént Guihua anyja mondott? Ezen a vidéken a férfi, aki sosem adott vért, nem talál asszonyt magának. – Ez meg miféle szabály? – Hogy szabály-e vagy sem, én bizony nem tudom, de ha valaki erős és egészséges, az bizony elmegy vért adni, ráadásul egy alkalommal harmincöt yuant lehet vele keresni. A földeken félhavi munkából nem jön össze ennyi”) túl a megcsaláshoz, a házastársi kötelék megbontásához való viszonyulás: az, hogy a főhős hogyan viszonyul a felesége félrelépéséhez, majd az asszony az övéhez, teljesen más, mint amit bárki bárhol eddig olvashatott ebben a témakörben.
Az első téma, a maoista rémuralom ideje szintén minden könyvében fellelhető: A véradó krónikájának is szinte végig alapélménye, hogy a kedélyes mesélés során a szereplők szinte végig és mindig éhesek – az egyik legborzongatóbb jelenetben az édesapa, aki már az eladott véréért sem tud élelmet szerezni három fiának (bár egyik éppenséggel nem a vér szerinti fia, ez is visszatérő motívum a könyvben), a „Ha üres a hasad, töltsd meg alvással!” mondással lefekteti a családját, de mivel születésnapja van, úgy dönt, meglepi őket egy kis ajándékkal, ezért minden gyerek választhat egy ételt, amit ő – szóban, részletesen és igen ínycsiklandóan mesélve – „elkészít” nekik:
Sanle húst szeretne enni – mondta Xu Sanguan –, készítek akkor Sanlenek egy adag szójaszószban dinsztelt disznóhúst. Van zsírosabb és soványabb hús, a szójaszószos disznóhúshoz pedig az a legjobb, ha körülbelül fele-fele a zsíros és a sovány részek aránya, s a bőrkét is rajta kell hagyni. Legelőször felszeletelem a húst, körülbelül ujjnyi vastag és féltenyérnyi nagyságú darabokra, Sanlenek három darabot vágok… – Apa, négy darabot vágjál nekem! – kérte Sanle. – Négy darab húst várok Sanlenek… – Apa, inkább ötöt vágjál! – szólalt meg ismét Sanle. – Négynél nem ehetsz többet, ilyen kis ember létedre rosszul is lennél öttől – mondta Xu Sanguan.
Az amúgy is sírnivalóan szép, keserédes és groteszk jelenet még humorossá is tud válni, például amikor kiderül, hogy a többi fiú is ugyanezt az ínyencséget kéri, amit Sanlenek már „elkészített” az apjuk: „– Három kis vakarcs, ha mindhárman szójaszószos disznóhúst akartok enni, miért nem mondtátok korábban? Ha időben szóltok, egyben elkészítettem volna egészet… – morgolódott Xu Sanguan. – Akkor most vágok Yilenek öt darabka húst… – Én hatot kérek! – mondta Yile. – Akkor vágok Yilenek hat darabka húst, fele-fele a zsíros és a sovány részek aránya… – Nekem nem kell sovány hús, csak zsíros – mondta Yile. – Akkor lesz finom, ha fele-fele a zsíros és sovány hús benne – mondta Xu Sanguan. – De én csak zsíros húst akarok enni, olyat, aminek nincs sovány része – mondta Yile. – Mi is csak zsíros húst akarunk enni! – kiabálta Erle és Sanle.”
