Sadie (Sophie Thatcher) nemrég vesztette el édesanyját és még nem heverte ki a tragédiát. Pszichiáter apjával keveset beszél, húgával jó kapcsolatot ápol, de neki sem nyílik meg túlzottan. Amikor az apa egyik páciense furcsa körülmények közt meghal a rendelőként funkcionáló házban, a lánynak rá kell jönnie, hogy az újabb haláleset magával hozott valami szörnyű dolgot.
Rob Savage számára nem ismeretlen a borzongatás, ő volt az egyik első szakmabeli, aki filmes berkekben meglovagolta a Covid-témát és készített egy kvázi karanténmozit, a screen life (az egész cselekmény kijelzőkön játszódik) technikát alkalmazó, Az utolsó rítus képében. Egy szimpla, de annál hatásosabb démonos sztorit sikerült összehoznia, így jó választásnak tűnt felkérni rendezőnek.
A mumust nem először ültetik át képernyőre: 1982-ben, majd 2014-ben láthatta a közönség, mindkétszer rövidfilmként.
Savage munkája az első egész estés változat, melyben a rövidke novellát alaposan átdolgozták. Többek közt a pszichiáter apa helyett a lány és a húga a főszereplők, illetve sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a traumákra.
Az elmúlt években számos, afféle „gyászhorror” látott napvilágot, melyek az elmúlásra és a halál feldolgozására fókuszáltak.
Ilyen volt az Örökség, a Relikvia vagy a Babadook. Ezek többnyire jóval elemeltebb, filozofikusabb, sokrétű szimbolikával operáló darabok, Savage ennyire mélyre nem akart ásni, de a téma hasonló. Sadie nehezen illeszkedik vissza kortársai közé, szinte mindenkivel rideg, de próbál tovább lépni. A fenyegetés először nem is neki, hanem kishúgának tűnik fel, akinek szintén megvan a maga baja, történetesen retteg a sötétben.
Olcsó írói húzás és annyira magas labda, hogy lehetetlenség nem lecsapni, ám a direktor kreatívan használja ki az ebben rejlő potenciált.
Sokáig csak sejtet, árnyakkal riogat és ügyesen építi fel a címszereplő misztikumát. Be-becsap a hangokat utánozni képes gonosszal, tréfát űz az érzékszerveinkkel, amikor világító szempárnak hiszünk valami teljesen hétköznapi dolgot, de akad olyan éjszakai jelenet, amikor legváratlanabb pillanatban hozza ránk a frászt. Maga a szörnydizájn is remek, főleg ha nem feltétlenül teljes alakjában, hanem csak a háttérben megbújva látjuk a mumust. Savage tehát van annyira biztoskezű alkotó, hogy jól kontrasztba állítsa a sablonos elemeket az autentikus húzásokkal.
Az utolsó harmadra fárad el kicsit az összkép, amikor egyre többet látjuk a lényt és a nyomasztó komorság átcsap faltól falig kommersz horrorba.
A túl sok inger az élmény kárára válik, s az akciódús köntös lehet, hogy felpörgeti az eseményeket, de a korábbi csendesebb, misztikusabb körítés jobban illett ehhez a sztorihoz.
A mumus mindenképp a színvonalasabb King-adaptációk táborát erősíti, s bár nem találta fel a spanyolviaszt, illetve koncepciójában sem a legegyedibb, mégis a javára tudja fordítani a bevett műfaji sajátosságokat és helyenként igen ötletes.
Savage nem tévedhetetlen, ám remekül épít atmoszférát és még ha ritkán is, de kiugraszt a nadrágunkból, ami manapság ritkaságszámba megy a zsánerben. Lehetett volna mélyebb és kevésbé direkt, ugyanakkor abszolút korrekt stílusgyakorlat, mely elsősorban azoknál üthet nagyot, akik kevesebb horrort néznek. Egy szürke őszi estére pont ideális, csak aztán lefekvés előtt ne felejtsünk el benézni az ágy alá.
Borítókép: A mumus elérhető a Disney+-on (Forrás: Disney+)
