– A Magyar Művészeti Akadémia, az MMA céljául tűzte ki, hogy lehetőségeihez mérten minél több művészeti hagyatékot őrizzen meg az utókor számára. Honnan jött e szándék?
– A hagyatékok gondozásának igénye, az életművek dokumentálásának szükségessége már a Magyar Művészeti Akadémia megalakulásakor megfogalmazódott. Eleinte az MMA titkárságán működő dokumentációs osztály, majd az abból „kinővő” MMA Kiadó folytatta e feltérképező munkát, aminek eredményeképpen az akadémikusi életművek megismerhetővé, elérhetővé válhattak. Sok ezer oldalnyi szöveg gyűlt össze, és sok száz órányi videófelvétel készült, amelyek nem csak az életművek megőrzését, hanem azok kutathatóvá tételét is segítik.
Mindenki küzd az idővel és a mulandósággal, de vannak olyan nemzeti kincseink, amelyeket nem szabad átengednünk a feledésnek.
A Magyar Művészeti Akadémiának jelenleg nagyjából 350 akadémikusa van, de rajtuk kívül is számos kiváló alkotó, kortárs művészünk munkássága is fokozott figyelmet érdemel.
– A Magyar Művészeti Akadémia kilenc művészeti tagozatot foglal magába. A hagyatékokat tekintve mely területeken jelentkeznek a legnagyobb problémák?
– A tárgyalkotó művészettel összefüggésben találkozunk a legkézzelfoghatóbb kihívásokkal. Gondoljunk csak bele: amikor egy szobrász vagy festőművész meghal, akkor az örökösök nem tudnak mit kezdeni az alkotások többségével. Az életművet képező műalkotások összességét a Magyar Művészeti Akadémia nem tudja befogadni, nincs arra lehetősége, hogy erre a célra külön raktárakat építsen és évtizedekig tárolja mindezt. Ma már azonban a modern technológia segítségével legalább a digitális térbe átmenthető ez a nemzeti örökség.
Más jellegű nehézséggel szembesülünk az előadóművészek esetében.
Több koncertet és előadást is rögzítenek, de sajnos a többségüket nem. Ráadásul számos művészeti produkcióról készült felvétel nehezen, vagy csak részben érhető el. Éppen ezért az MMA fontosnak tartja, hogy legyenek olyan felvételek, amelyek alkalmasak lehetnek nemcsak a digitalizált életművek megőrzésére, hanem a későbbi kutatások elvégzésére is.
– Mire gondol pontosan?
– Olyan tudásbázist kell kiépíteni, amelyet más kulturális intézmények is használni tudnak.
E sokféle forrástípust tartalmazó adatbázisban a szakemberek és az érdeklődők számára hallatlanul izgalmassá válhat a kutatás vagy akár csak a „böngészés”.
Ráadásul a mesterséges intelligencia alkalmazásával lehetőség nyílik arra is, hogy pillanatok alatt olyan kapcsolatokra, összefüggésekre derüljön fény, amelyekre korábban több hónapnyi vagy akár évnyi kutatási időt kellett ráfordítani. Gondoljunk csak például az előadó-művészetre, a táncművészetre, ahol egy-egy mozdulat a mesterséges intelligencia segítségével gyorsan elemezhetővé válhat, a zenei vagy képi motívumok pedig célzottan kereshetők lesznek.
– A digitalizáció időigényes és költséges. Megvannak erre a személyi és az anyagi kapacitásaik?
– A mai magyar közgyűjtemények többsége foglalkozik saját gyűjteményeik digitalizációjával. Ez egy óriási feladat, és minden intézménynek végesek a kapacitásai. A Magyar Művészeti Akadémia esetében speciális nehézséget jelent, hogy a tagozatok sokfélék, ebből adódóan a szerzőhöz fűződő egyes dokumentációkat többféle formában kell rögzíteni, digitalizálni.
Technológiai szempontból olyan rendszert kell kiépíteni, amely ma még nem létezik: egy olyan platformot kell megalkotni, amely összekapcsolható lesz más intézmények adatbázisával.
Nem csupán a hazaiakkal, hanem a nemzetköziekkel is! A technikai nehézségek mellett a kihívások másik megkerülhetetlen halmaza jogi természetű. Ugyanis azzal, hogy egyes hagyatékok, életművek, alkotások kikerülnek a világhálóra, azok felhasználását jogilag is szabályozni kell.
– Régi probléma, hogy az ország fővároscentrikus. Van-e lehetőség arra, hogy a vidéki művészek életműve is a Magyar Művészeti Akadémia figyelmébe kerüljön?
– A művészhagyatékok kapcsán valóban nem megkerülhető az a tény, hogy a legtöbb hazai intézmény budapesti székhelyű. Azok az életművek, amelyek nem a főváros vonzáskörébe tartoznak, sokkal nehezebben kerülnek a figyelem középpontjába. Ezt felismervén hoztunk létre múlt év vége óta hét regionális központot, amelyeknek egyik feladata éppen az, hogy a vonzáskörzetükben lévő művészek életművére ráirányítsa a figyelmet.
– Mi a helyzet a határon túli magyar művészek esetében?
– Nem kérdés, hogy a határon túli magyarokkal együtt, velük közösen alkotjuk meg a nemzeti kulturális örökségünket. Rájuk is figyelnünk szükséges, értékeiket meg kell őriznünk. A tavaly novemberi tudományos tanácskozásunk Konferencia a határon túli magyar művészeti és művészetelméleti hagyatékok kezeléséről címmel pontosan erre irányult.
Az akadémikusaink és ösztöndíjasaink körében jelentős számban vannak határon túli alkotók, ebben a munkában rájuk és a kapcsolataikra is számítunk.
A hét regionális központunk közül több az országhatárok mellett helyezkedik el. A győri, miskolci, debreceni, szegedi és pécsi munkacsoport feladata az is, hogy a határ túloldaláról bevonják az ottani művészeket, művészeti intézeteket, szervezeteket. Segítséget kell nyújtanunk az államhatáron kívül élőknek a hagyatékok megőrzésében és egyben tartásában. Az a tapasztalat, hogy például szakmai, jogi, tehát praktikus útmutatót szükséges adni az örökösöknek, hogy mit csináljanak egy ilyen hagyaték birtokában.
– Mit lehet kezdeni a hagyatékokkal?
– A művészeti alkotásokat, hagyatékokat fizikailag nem elsősorban Budapesten kell felhalmozni, hanem ott kell megőrizni őket, ahol születtek. Helyben kell lehetőséget teremteni arra, hogy az ott élő művészek életművei elismertek és megbecsültek legyenek. Erre kiváló példa a szombathelyi Savaria Múzeum szép kezdeményezése, ahol két akadémikusunknak is megtekinthető az életműve. A helyszínen kiállítótér, foglalkozások szervezésére alkalmas helyiség és raktár egyaránt megtalálható. Az ilyen vidéki kulturális központokban elhelyezett életművek hozzátartoznak a város identitásához, alkotásra ösztönözhetik a következő generációkat.
Hazánkban egyre inkább felélénkül a kulturális turizmus, szeretnénk, ha a fővároson kívüli területek is részesülhetnének ebből, ezt pedig az ilyen szintű hagyatékok bemutatásával is lehet ösztönözni.
Fontos, hogy nemzetközi szinten is értékelhető, angol nyelven is elérhető művészeti gyűjteményeket és adatbázisokat hozzunk létre fizikai és digitális terekben egyaránt. Ez a minimum, mivel a világ minden pontjára el kívánjuk juttatni a magyar művészek életművét. Ezek nélkül a nemzetközi viszonylatokban történő összehasonlítás sem lehetséges.
Borítókép: Richly Gábor, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára (Fotó: Bach Máté)
