Egy különleges formanyelvet és emberi közösséget ismertem meg Beregszászon, ami a szakmai utam meghatározó részévé vált – ezekkel a szavakkal vezette be a kerekasztal-beszélgetést Kozma András dramaturg. Arra a kérdésre, hogy mi a titka annak, hogy ez a közösség minden nehézség ellenére fenn tudott maradni, Vidnyánszky Attila elmondta, véletlenek sokasága alakította így. Még a Szovjetunió idején, a kijevi Film- és Színművészeti Egyetem harmadik évfolyamának végén keresték meg azzal, hogy lehetőség van arra, hogy kisebbségi magyar ajkú színház alakuljon Kárpátalján. Kezdetben nem hitt túlságosan ebben a vállalkozásban és abban, hogy ilyen kis létszámú – 170 ezres – közösségben van elég tehetséges magyar színész. Mégis a vidéket járta, hogy színészosztályt verbuváljon.
– Végignéztem az összes iskolát, ahol magyarok végeztek, végül valahogyan összejött egy osztály. Mi voltunk Kijevben akkor „a magyarok”, én meg Attila, aki hozta a népét. Mondtam is a színészhallgatóknak, hogy általunk fogják megismerni a magyarokat.
A változó időkben, 1989 körül azt akarták megmutatni, hogy hogyan kell bánni a kisebbséggel,
én meg úgy voltam vele, hogy ne én legyek az akadálya a sikernek – fogalmazott az igazgató.
A változó időkről szólva elmondta, hogy mire odáig jutottak, hogy megalakulhatott az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Beregszászon, addigra minden megváltozott: a frissen létrejött, független Ukrajnához tartoztak. Az igazgató hozzátette, hogy ugyan sok válságot élt meg a színház – története alatt mintegy hatszor kellett abbahagyniuk –, mégis a mostani, háborús idők válsága a legnagyobb a színház életében is.
A beszélgetésben résztvevő Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke elmondta, hogy vannak idők, amikor megnyílik a tér, és ez egy ilyen időszak volt Kárpátalján a színháznak.
– A Népszínház egyszerűen úgy döntött, hogy szeretne magyar színházat csinálni, annak ellenére, hogy szinte semmi nem volt: díszlet, színház és még színészek sem. Egyébként én magam azt hittem mindeddig a pillanatig, hogy a színházat leginkább Vidnyánszky Attila akarta létrehozni. A megyei közgyűlés elnökeként a teátrum ügyeit igyekeztem rendezni, ami visszatekintve egy hőstörténet és egy igazi nagy siker.
A Szovjetunió megszűnt, és a kilencvenes évek eleji nyomorban a kárpátaljai magyar társadalom a színház mellé állt. Az első évadokban Illyés Gyula Bál a pusztán, aztán a Godot-ra várva és a Szentivánéji álom című darabokat játszotta a társulat. Vidnyánszky Attila elmondta, a közönség mintegy hetven százaléka akkor látott először színházat. – Úgy voltam vele, hogy ha elrontjuk őket, akkor azt mi csináltuk.
Egyszer csak megérintettük a szívüket, és ragaszkodni kezdtek a színházhoz
– fogalmazott az igazgató.
Verebes Ernő dramaturg felidézte, hogy a kilencvenes évek elején találkozott Vidnyánszky Attilával, Jugoszlávia szétesésének időszaka volt ez. – Délvidékre hívták meg Attilát, először Jeles András asszisztense lett volna, de úgy alakult, hogy ő rendezte meg a darabot, ami nagy siker lett. A kilencvenes években a délszláv háború miatt egy időre kiestem a szakmából, tanítottam, bujkáltam. Valahogy túléltük azt az időszakot. Visszatekintve annak a találkozásnak és Attilának köszönhetem, hogy színházi ember lett belőlem.
Bérczes László rendező már a kétezres években csatlakozott a társulathoz, ő volt az első vendégrendező, aki végigvitt egy előadást.
– Ott volt rajtam annak a felelőssége, hogy ezt nekem végig kell csinálnom. Érdekes volt látni a társulat összetartását. Azok is bejöttek rendszeresen a színházba, akik éppen nem játszottak: ott éltek egy közösségben. Ilyennel korábban nem találkoztam. Igazi családba kerültem.
Egyszerre az életigenlés és a lét szélén való kivetettség állapota volt az, amit megtapasztaltam ott
– emlékezett a rendező.
A színháznak – amely a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház nevet kapta – a jelenlegi igazgatója Sin Edina, aki elmondta, tízéves gyerekként a szurkolói oldalról találkozott ezzel a társulattal. – Nyitott és emberi dolgok történtek. Igazgatóként számomra fontos, hogy a színház ősi küldetését megtartsuk. Erős testvériségre épülő közösséget építünk. A háború kitörésekor igazán nagy súlya lett a színháznak.
Összekapaszkodtunk a társulaton belül és a Nemzeti Színház társulatával együtt.
A tőlünk telhető legnagyobb munkával tesszük a dolgunkat, és hisszük, hogy a harang meg fog szólalni – mondta az igazgató.
Borítókép: Kerekasztal-beszélgetés a Nemzeti Színházban (Fotó: Teknős Miklós/Magyar Nemzet)
