Sandra (Sandra Hüller) írónő, a francia Alpokban él férjével, Samuellel (Samuel Theis) és látássérült fiával, Daniellel (Milo Machado Graner). Egy nap a férfi kiesik a ház padlásáról és szörnyethal. A rendőrség az ügyet „gyanús halálesetként” vizsgálja, így a nő hamar középpontba kerül mint esetleges elkövető. A fiú morális dilemmában találja magát és nem tudja kinek, illetve mit higgyen.
Triet nem sokáig rejtegeti a konfliktust, a rövid expozíció után megtörténik a tragédia, és ettől kezdve semmiben sem lehetünk biztosak. A felvezetés bemutatja, ahogy Sandrát egy fiatal lány interjúztatja, amit megszakít az emeleten Samuel hangos barkácsolása és 50 Cent P. I. M. P. című számának feldolgozása (a dal fontos szerepet játszik a későbbiekben). A beszélgetés félbeszakad, s mire Daniel visszaér a házhoz a kutyasétáltatásból, apja vérbe fagyva fekszik a hóban. Ettől kezdve elkezd járni a néző agya, hogy mi történhetett.
A körülmények ismerete nélkül nem egyértelmű az eset, így a rendőrök vizsgálata után Sandrát kérdőre vonják. A cseppet sem rövid, ám annál eseménydúsabb, bő 150 perces játékidő első fele megágyaz a tárgyalásnak. Hősünk ügyvédjével részletesen rekonstruálja az eseményeket és megpróbálnak kitalálni egy sztorit. A nő váltig állítja, hogy ártatlan, de akkor mi szükség felépíteni egy simlisnek tűnő taktikát? Erre a védő ad frappáns választ, aki szerint nem az igazság a lényeg, hanem annak eladhatósága, minél konzisztensebb köntösben.
Szűk egy óra elteltével Triet átvált a klasszikus tárgyalótermi drámák stílusára és kezdetét veszi az idegtépő szembesítés.
Ennek a szubzsánernek a sava-borsa a dialógusokban rejlik, az Egy zuhanás anatómiája pedig ezen a fronton is kiemelkedik az átlagból.
Nemcsak Sandra és ügyvédje beszédei, hanem az ügyész vádjai is tökéletesen működnek. Egészen fantasztikus, hogy micsoda arrogáns, tenyérbemászó figura, mégis érthetők az eszközei és egyszerűen csak jól végzi a munkáját. Belemászik a vádlott fejébe, próbál rajta fogást találni, elbizonytalanítani. Ez a fajta adok-kapok olyan érzést kelt, mintha mi nézők is az esküdtek padján ülnénk és a hallott információk alapján igyekeznénk meghozni a helyet ítéletet. Triet sokadik bravúrja a karaktervezetés, azon belül Sandra ábrázolása. Erős, határozott nő, akiről hamar kialakul a véleményünk, de alakja folyamatosan árnyalódik. Alapvetően szimpatikus, ám messze nem szent, bőven van vaj a füle mögött, mégis büszke, van kiállása és nem akar meghunyászkodni, akkor sem, ha úgy tűnik, sarokba szorítják.
Míg amerikai társaik hajlamosak hatásvadászathoz folyamodni az erősebb érzelmi töltet érdekében, addig az Egy zuhanás anatómiája ízig-vérig európai mű. Visszafogott, hétköznapi, ezáltal sokkal életszerűbb, igazibb, őszintébb érzetet kelt.
Egyetlen alkalom volt csak, amikor ez megbicsaklani látszott. Daniel sokáig csendes hallgatóként tűnik fel, a zárásban azonban visszatér és kulcsfigurává válik. Az ő utolsó felszólalása írói szempontból parádés, mindössze annyi a bukkanó, hogy egy 11 éves gyerek nem fogalmaz így a valóságban. Amiért mégis szemet lehet hunyni ezért a kilengésért, az a katartikus dramaturgiai csúcspont, amit a fiú elér ebben a jelentben. Az epilógus a korábbiak fényében talán erőtlenebbnek hathat, ugyanakkor a kettőssége, miszerint ad feloldozást és mégsem, ügyes alkotói húzásnak bizonyult.
A színészek egytől egyig brillíroznak, Sandra Hüllert viszont lehetetlen nem kiemelni. A német művésznő angolul és franciául játszik, tele van érzelmekkel, egyszerre kelti rideg jégkirálynő és gondoskodó, azonosulható anyafigura benyomását, természetesen hibátlanul.
Triet vitán felül mesterművet alkotott, amely amennyire könnyen behatárolhatónak tűnik elsőre, annyira a határait kiszélesítő, komplex élménnyé válik végül. A forgatókönyvet mérnöki precizitással írták meg, de a színészvezetés, a dialógusok, a morális kételyekkel való játék is mind emelnek az összképen. A legnagyobb erénye talán mégis az, hogy a tárgyalótermi dráma műfaját használja arra, hogy szétcincáljon egy toxikus kapcsolatot. Mert ebben az ügyben bizony a házasság ül a vádlottak padján.
Borítókép: Justine Triet filmje az idei cannes-i filmfesztiválon elnyerte az Arany Pálmát (Forrás: Les Films Pelléas)
