Baska József kezében a festészet volt az az eszköz, amellyel a negyvenes évek Szlovákiájában kisgyerekként megélt megaláztatásokat nemcsak feldolgozta, de gazdag életművével pozitív energiákká alakította. A festő halála után néhány évvel lánya, Baska Barbara filmesként indult el édesapja nyomába, hogy átélje és mások számára is megismerhetővé tegye azt az utat, amit a felvidéki magyarság a második világháború után elszenvedett.
A festőművész a Benes-dekrétumok érvénybe lépésének idején, a felvidéki magyarság teljes jogfosztottságának éveiben volt kisgyermek Rozsnyón, ahonnan később az egész családot száműzték. A rendeletekkel a cél németek és magyarok nélküli szláv nemzetállam megteremtése volt. Amíg a németek kitelepítését a nyugati győztes hatalmak is szükségesnek tartották, addig a magyarok más megítélés alá estek. Az ott megélt megaláztatások életre szóló traumát jelentettek a művésznek, akit kisiskolásként nyilvánosan, az osztálytársai szeme láttára azért vertek meg, mert nem értette a feje felett hirtelen megváltozó világot, és vállalta magyarságát, magyarul beszélt.
A film Baska József és családjának történetén keresztül a magyar történelem fontos eseményét mutatja be: százhúszezer kitelepített ember sorsa elevenedik meg a vásznon.
A rendező, aki egyben riportere is a filmnek, végigmegy az úton, felül a szekérre, amelyen egykor a család elüldözött tagjai távoztak a Felvidékről. Baska Barbara szemszöge különösen izgalmas, és rendkívüli módon átélhetővé teszi a történteket. Ő az elmesélt múlt alapján egy elképzelt világot őriz a fejében, amely a film eszközeivel megelevenedik. Elindul, hogy nyolcvan év távlatából rögzítse a történteket. Egyszerre látjuk a kassai járás hegyes-völgyes lankáit a maguk időtlenségében, közben létezünk a jelenben, ahol a mesterségesen újraírt határ két oldalán élő, a történelem által szétvetett magyarság mesterséges különbözőségét egy határkő szimbolizálja.
A Baska magyarul beszél című dokumentumfilm a festőművész útja a kitelepítéstől a szenvedélyévé váló alkotás felé, miközben ő maga az 1964-es Így jöttem el című festményében vallott: üzenete a feltámadásról, az újrakezdésről szól, a magyarságtudatról, amelyet mindenáron meg akart tartani. A filmben megszólaló pszichológus szerint a művész a traumafeldolgozás legjobb eszközeként az alkotás örömének megélését választotta, és a gyermekei is a művészet felé indultak el.
A filmrendező útja pedig egy másik alkotói ösvény, amelyben rendezője, riportere, de szereplője is a látottaknak. A film bemutatja a harmadik generációt is, a legkisebbeket, Baska unokáit, akiknek még nincsenek szavai a múltról, de érzéseikben és az alkotás iránti vonzódásukban már érezhető a nagyapa öröksége. A film, amely képzőművészeti alkotói portré is, azt a költői kérdést teszi fel, hogy lehet-e határt szabni a művészetnek, a hazának, az identitástudatnak és a szeretetnek.
Borítókép: Baska József életútját járta végig a lánya (Forrás: Cameofilm)
