Noha életrajzi tablóról beszélünk, nem a kezdetektől követjük a Korzikáról indult uralkodó pályafutását. A cselekmény az 1700-as évek végi francia forradalomtól veszi fel a fonalat, ahol Napóleon (Joaquin Phoenix) először vezette győzelemre seregét. Kiváló taktikai érzéke hamar felkeltette az ország vezetőinek figyelmét, így elindult felfelé a ranglétrán. Ezredessé, majd dandártábornokká léptették elő. Részt vesz Toulon ostromában, aztán a kötelesség a határokon túlra, többek közt Egyiptomba és Austerlitzbe szólította. Otthon tartózkodása során feleségül vette Josephine de Beauharnais-t (Vanessa Kirby), és lassacskán minden adottá vált ahhoz, hogy egyeduralkodóvá váljon.
Eme bevezető nem véletlenül ért fel egy rögtönzött történelemórával, ugyanis David Scarpa forgatókönyve kifejezetten száraz, a tényszerűségre koncentrál, és még annak sem különösebben érdekes, aki nem ismeri betéve Napóleont. Hasonló problémák voltak többek közt A Gucci-házzal, melynek sztorija figyelemfelkeltő és izgalmas, csak éppen nem sikerült érdekesen tálalni, így megmaradt a korrekt, de felejthető színvonalon. Scott most jobb formában dirigál, a kisujjában van a zsáner, és ez tisztán látszik a filmen.
Egyetlen központi probléma van a Napóleonnal, ám az erőteljesen rányomja bélyegét a végeredményre. Ez nem más, mint a vágás.
A direktor egy korábbi alkotása kiválóan példázza, hogy milyen eset áll fenn. A Mennyei királyság mozikba került kópiája ugyanis finoman szólva sem aratott osztatlan sikert, ám a később kiadott rendezői verzió hatalmasat változtatott a mű megítélésén – pozitív irányba. A Napóleonból is létezik egy négyórás változat, ám első körben egy másfél órával rövidebb, 158 perces vágatot láthat a közönség. Érthető, miért döntöttek így, de a három, három és fél órás gigászi produkciók korában igazán lehetett volna egy köztes alternatívát találni. Az összkép természetesen így sem tragikus, de a jellemrajzoknál, karakterdrámánál szembeötlik, hogy honnan vágtak a feszesség megtartásának érdekében. Scott nagy hangsúlyt helyez a címszereplő és Josephine házasságára, s míg a férfi feltétel nélküli szerelme még át is jön, a nőt többször látjuk undorral fordulni férjéhez, mint szeretettel. Ehhez képest a végsőkig kitartanak egymás mellett, tartják a kapcsolatot, mely ebben a formában sokszor megalapozatlannak tűnhet. Ugyanez elmondható Napóleon és az édesanyja viszonyáról, amit egy ponton ki is hangsúlyoznak, az anyuka azonban csak perceket kap, és akkor sem hagy mély nyomot a jelenléte.
Hasonló befoltozásra váró lyukak tátongnak a cselekményen, s ha nem is mindre, de nagy részére gyógyírt jelenthet az eredetileg elképzelt, rendezői vízió. Scott viszont még így is képes időnként váratlant húzni, többek közt meglepően sokat humorizál, olykor vígjátékokat megszégyenítően, ám leginkább akkor van elemében, mikor a hadvezért akarja láttatni.
Toulon ostroma, az austerlitzi vagy waterloo-i csaták mind fantasztikusak. Látszanak a vizuális trükkök, mégis megvan a grandiózusság, az intenzitás, melyet manapság ritkán látunk ilyen igényesen egy történelmi produkcióban. A színészek nemkülönben remekelnek, Joaquin Phoenix magához képest nem kiemelkedő, de generációjának egyik legjobbjáról van szó és ez tisztán látszik az alakításán. Vanessa Kirby igazi jelenség, és a legtöbbet hozta ki a karakteréből.
A Napóleon pazarul illik Scott filmográfiájába, igazi monumentális, régi vágású, mégis modern kosztümös darab, melyet körbeleng a kettősség. Helyenként a zsenialitás határát súrolja, míg máskor bántóan felszínes.
Egy szépen felmondott történelemlecke, itt-ott ferdítésekkel a dramaturgiai hatás kedvéért. Kitér a fontos életszakaszokra, de emberként nem hoz közelebb minden idők talán legnagyobb hadvezéréhez. Korrekt, mégsem teljes élmény, úgyhogy ne lepődjön meg senki, ha a rendezői változat megjelenése után a Mennyei királysághoz hasonló pályát fog befutni.
