Nem véletlenül rendezték meg az elmúlt kétszáz évben számtalanszor az orosz groteszk úttörőjének tartott Nyikolaj Vasziljevics Gogol művét. Az ősbemutató ugyanis 1836 nyarán volt Szentpéterváron (Magyarországon pedig 1874-ben a Nemzeti Színházban), amin maga a cár is részt vett.
A cselekményt valószínűleg a legtöbben ismerik: egy nevesincs kisváros polgárai hírt kapnak arról, hogy revizor (azaz a pénzügyi, hivatali működést felülvizsgáló szakember) érkezik. Egy félreértés miatt azonban egy átutazóban lévő szélhámos, nagyot mondó fiatalembert hisznek ellenőrnek. A helybéli elöljárók Patyomkin minisztert megszégyenítő módon (a Patyomkin-falvak kieszelője) próbálják lenyűgözni az álrevizort, még a megvesztegetéstől sem riadnak vissza. Végül kiderül a tévedés, a helyi vezetők pénzügyi helyzete és méltósága egyaránt csorbul, a fiatal férfi távozik, az igazi ügynök pedig megérkezik – ezzel a nyitott helyzettel ér véget a szöveg. A rövid összefoglaló alapján is érezhetjük, hogy maga a helyzet számos lehetőséget teremt a humorra.
A szerző maró szatíráját viszont nem azért készítette el, hogy csupán megnevettesse az embereket. A társadalmi problémák megjelenítésével változásra kívánta ösztökélni a tagadásban élő orosz polgárokat. Nos, ez az ősbemutatón nem igazán sikerült – talán azért, mert túl vicces lett az alapmű. Avtandil Varszimasvili koncepciójában viszont az elrajzolt karakterek humora Szodoma és Gomora példázatával párhuzamosan jelenik meg.
A szélhámos Hlesztakov és Oszip nevű szolgája ebben az értelmezésben angyalok, akik az ószövetségi történethez hasonlóan teszik próbára a helyieket – egyetlen igaz embert keresnek a hamisak között. Angyali létük óriási kontrasztban áll a cselekményben elfoglalt szerepükkel. Ugyanakkor ez az értelmezés talán közelebb visz az eredeti gogoli elképzeléshez. A szemünk előtt kibontakozó hazugságok és korrupció nem csupán az ember gyarlóságát mutatják meg, hanem egyszersmind az isteni ítéletet kívánó „vádirat” bizonyítékául is szolgálnak. Ahogyan az eredeti verzióban, úgy itt is nyitott zárlatot láthatunk: a karakterek tetteik miatt bűnhődnek, ám azt nem tudjuk meg, a kisváros Szodoma és Gomora sorsára jutott-e.
Az előadást meghatározza a Hlesztakovot játszó Herczegh Péter és az Oszip szerepében látható Bordás Roland kettős játéka. Angyalokként a nézőkhöz is kiszólnak, akik így mintegy szövetségessé válnak a romlott városi hivatalnokok leleplezésében.
Míg Isten ügynökeiként komoly arcukat mutatják, úgy az eredeti cselekmény részeseiként gesztusaik ugyanolyan túlzók, mint azoknak, akik közé látszólag beilleszkedni próbálnak.
Az alapdrámához képest számos szerepösszevonást láthatunk: csak a főbb városi elöljárókat tartja meg a rendező. Ettől függetlenül azonban így is nagyon hosszúra nyúlnak a jelenetek, ami összességében nem válik a rendezés előnyére.
Trill Zsolt láthatóan otthonosan mozog a minden hájjal megkent polgármester szerepében. Már ismert arcát mutatja meg ebben az előadásban, természetes gesztusai mégsem válnak erőltetetté vagy unalmassá. A város első embere tűnik a legösszeszedettebbnek a helyi fontos emberek között. Szűcs Nelli és Katona Kinga (a polgármester feleségének és lányának szerepében) kitűnnek a többiek közül. A komikus jeleneteket erőlködés nélkül, finom természetességgel valósítják meg. Megjelenésükben és habitusukban is kitűnnek a többiek közül, így lazítva a sok esetben nyomasztóvá váló hangulatot. A tanfelügyelő szerepében Varga József, járásbíróként Szarvas József, a kórház főgondnokaként Kristán Attila, a postamester szerepében pedig Mészáros Martin alakítása is magán hordozza az egyénítést.
Mindegyik karakter máshogyan furcsa: rossz tulajdonságaik fizikai vagy értelmi torzulásként jelennek meg, ezek pedig a sarkított színpadi ábrázolások révén nyilvánulnak meg. A túljátszás miatt a kisvárosban történő félreértéses komédia bizonyítja, a földi lét az isteni szféra torzult mása csupán.
A színpadi megoldások is ezt az állítást húzzák alá. A játéktér közepén egy nagy pocsolya található, amelyben a szereplők eleinte egyfajta normát felállítva tapicskolnak. Később viszont ez a megszokásokból való kitörés képtelenségének, a morális mocsárban dagonyázásnak szimbólumává válik. Az alapszövegben különböző helyszíneken játszódó jelenetek itt mind egy egykori erdős – ág nélküli, kiszáradt fákkal tagolt –, mocsaras vidéken játszódnak, ahol a nád bézs színe, a fák szürkéje, és a vászonnal bevont takarások fehérje keveredik. A megváltást is szimbolizálhatná az égből hulló eső, ám itt mégsem erről van szó. Az eső állandósítja a karakterek sárba ragadását.
A színrevitel egyfajta metafizikai szatírára törekszik, bár összességében a bibliai párhuzamvetést sem fejti ki eléggé és a komédia kétszáz év után is mulattató poénjait pedig nem hagyja saját jogukon kibontakozni.
