Grekofski Nathalie először az Új Ezredév Református Központ terveinek megszületésével kapcsolatos emlékeit idézte fel. – Tőkés László püspök kereste fel Makovecz Imrét azzal, hogy szeretnének egy templomot terveztetni és építtetni Temesváron, ahol ma is nagyon jelentős létszámú magyar közösség él. Bár a magyarok lélekszáma az utóbbi években csökkent, az épület, amely nem csupán a Temesváron, de a környező településeken élő magyar közösséget is összefogja, továbbra is fontos szimbóluma a magyarság fennmaradásának és az anyaországhoz való szoros kötődésnek. Ez egy hosszú, huszonöt éves történet, és az építkezés, ami még mindig nem ért teljesen véget, különböző források segítségével valósult meg. Az Európai Uniótól érkező anyagi támogatás mellett a magyar kormány is több száz millió forintot adott erre a célra, de maga a város, illetve – mivel református templomról van szó – a református egyház is jelentős összegekkel járult hozzá az építkezéshez. Szép példáját láthatjuk tehát az összefogásnak – fejtette ki Grekofski Nathalie, hozzátéve, hogy Makovecz Imre épületeinek mindig van történetük, üzenetük.
– Általában megpróbálják közösségé kovácsolni az embereket, ahogy Makovecz Imre is azon munkálkodott, hogy másokkal közösen alkotva az ellentétekből létrehozzon valami egységeset. Ez a cseppet sem mindennapos cél nagyon fontos eleme volt az ő építészetének. Ráadásul mindez magában a térben is megjelenik. Az épületeknek általában van egy központi terük, ahova megérkeznek az emberek, ahol nagy létszámban együtt lehetnek, és ebből nyílnak a kisebb terek.
Temesváron is igazi közösségi találkozóhely épült, ahol a templom mellett kiállítótermek, étterem, konferenciaterem, szállásépület is található. Ez a központ igazából egy város a városban, ahol a helyi magyar közösség találkozhat, együtt lehet, ezáltal pedig megerősödhet. Ha az ember bemegy ebbe a templomba, folyton fölfelé néz, az ég irányába, ahol eltűnnek a különbözőségek. Magában az Új Ezredév Református Központ elnevezésben is benne van, hogy ez a hely jövőt teremthet a környékbeli magyarságnak
– hívta fel a figyelmet az építész, aki azt is elmondta, hogy pályakezdőként miért költözött Magyarországra és hogyan került kapcsolatba Makovecz Imrével.
– Mindez részben egy véletlennek is köszönhető. A diplomamunkámban egy szellemi központot terveztem, és kerestem valakit, aki tudna segíteni, hogy megvalósítsam mindazt, amit megálmodtam. Valakit, aki hozzám hasonlóan látja az építészetet. Valakit, aki szerint egy építménynek nemcsak egy funkciót kell kielégítenie, hanem egy szellemiséget is képviselnie kell. Mivel Belgiumban senkit nem találtam, elkezdtem keresni Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban, de arrafelé sem jártam sikerrel. Ekkor egy belga mesterem, Gillet Jacques javasolta, hogy nézzek körbe keleti irányba is. Először megijedtem a gondolattól, mert akkoriban szinte semmit sem tudtam a keleti országokról, de egy véletlennek köszönhetően egy fényképen megláttam a farkasréti ravatalozót, amit Makovecz Imre tervezett 1972-ben.
Úgy éreztem, megtaláltam, amit kerestem. Elküldtem Makovecz Imrének néhány rajzomat, köztük a megálmodott szellemi központ tervét. Nagyon meglepődtem, amikor pozitív válasz érkezett.
A magyar nyelvet akkor egyáltalán nem ismerve így érkeztem meg huszonkét évesen, csupán két táskával Magyarországra. Mindez épp a rendszerváltás idején történt. Először csak rövid ideig dolgoztam Makovecz Imre irodájában, ahol akkor éppen annak a magyar pavilonnak a tervei készültek, amely az 1992-es sevillai világkiállításra épült. Ebben a munkafolyamatban is részt vettem, 1991 nyarán, a magyar pavilon építése alatt pedig ellátogattam a helyszínre. Már ekkor volt némi lehetőségem megismerni őt és a csodás munkáit. Közben más cégeknél is dolgoztam, majd a saját irodámat is elindítottam, de gyakran találkoztak az útjaink. 2005-ben aztán megkért, hogy csatlakozzam a csapatához. Először nagyon meglepődtem, de örömmel elfogadtam a felkérést, és 2005-től a haláláig az ő munkatársa voltam – emlékezett vissza Grekofski Nathalie, aki azt is elárulta, milyennek látta Makovecz Imrét mint embert és mint alkotót.
– Rendkívül művelt volt, nagyon szerette a szakmáját, és gyönyörűen rajzolt kézzel. Nagyon szerette az embereket és az állatokat. Nagyon szeretett tervezni, alkotni és művezetni, jelen lenni az általa megtervezett épületek kivitelezésénél. Nem az a típusú tervező volt, aki egész nap az irodában ül, és rajzol. Nagy hibának tartom, hogy ma már nem tanítják meg a fiatal építészeket kézzel rajzolni, hanem azonnal számítógéppel készíttetnek velük rajzokat. Márpedig igazán alkotni szerintem csak szabad kézzel lehet. Az igazi építészet, egy igazi műalkotás megszületése egy kicsit olyan, mint egy gyermek születése. Ebben a folyamatban személyesen kell jelen lenni a tervezéstől kezdve egészen a kivitelezésig. Ha nincs benne a saját személyiségünk, akkor nem hatja át a szellemiségünk sem. Egy számítógép sosem fogja visszaadni azt a lelkületet és azt az erőt, ami például egy Makovecz-épületben van, és ami képes reményt adni, közösséget erősíteni és az ég felé irányítani a figyelmünket.
Az a fajta vágy, hogy többet adjuk az embereknek egy szimpla épületnél, sajnos egyre inkább feledésbe merül. Márpedig mindez nem pénz, hanem gondolkodás kérdése.
Makovecz Imre is számtalan esetben úgy vágott bele egy-egy projektbe, hogy nem volt meg rá az anyagi fedezet. De hitt benne, és valahogy mindig megérkezett hozzá a segítség, sikerült véghez vinni, megalkotni a megálmodott művet – osztotta meg gondolatait az építész. Arról is mesélt, hogy az általa tartott előadásokkal is szeretné továbbadni a Makovecz Imrére is jellemző szellemiséget és építészet felfogást.
Szeretném tovább folytatni ezt az utat, és átadni ezt a gondolkodás módot a fiataloknak. Megmutatni azt, hogy az emberi szeretetet, méltóságot, szépséget, szellemiséget miként lehetne megteremteni épülettereken keresztül. Hiszen ez az építész maga, ez a művészet.
Ráadásul a szellemisége által tulajdonképpen maga az építész is tovább él. Jól látható ez például a Makovecz Imre tervezte óvodákban, művelődési házakban, amelyekben mai napig is élet van. Nem üresen állnak, hanem esküvőket, előadásokat tartanak ott, táncolnak, énekelnek bennük a gyerekek és az idősek egyaránt. Amikor belép oda az ember, valahogy érzi a lelke mélyén, hogy jó ott lenni. Otthon érzi magát. Remélem, hogy lehet folytatni ezt az építészeti utat, mert ez a jövő. Ehhez azonban megbízásokra, találkozásokra, tiszta gondolatokra, az építészet iránt valódi vonzódásra és tisztességes erőkre van szükség. Ma jövőt építhetünk!
– zárta gondolatait Grekofski Nathalie.
Borítókép: A Makovecz Imre által tervezett Új Ezredév Református Központ templom Temesváron (Fotó: Rosta Tibor)
