Béla, az elvált, egyedül élő nyugdíjas nem igazán kedveli az emberek társaságát, egy este azonban, amikor magányosan sörözik és focimeccset néz, elesik az otthonában, és kórházban köt ki. Miután a vizsgálatok során kiderül: nem ez az első eset, hogy elvesztette az egyensúlyát, azt javasolják a Németországban élő fiának, hogy helyezze el az apját egy idősek otthonában, ugyanis rendkívül önveszélyes az állapota. A magának való öregnek ez felér a kínzással, hiszen semmit nem gyűlöl jobban annál, mint hogy korlátozzák a szabadságát. Az intézményben dolgozik büntetésből szociális munkásként a tizenhét éves Zoé is, aki bukdácsol az iskolában, az alkoholista és állandóan új pasikat felszedő anyjával él együtt, így amikor megismerkedik Bélával, a két számkivetett között különös barátság szövődik.
A magyar Életrevalók, így jellemzik a filmet, és nem kevés igazság van az állításban, ami azonban az igazán örvendetes, hogy a Valami madarak rá is licitál a francia elődjére. Utóbbi ugyanis bár valóban nagyon szívet melengető, de hamis alkotás: abban egy felső tízezerbe tartozó arisztokrata és egy börtönviselt fekete között alakul ki barátság, és bár megtörtént eseményeken alakult, a szirupossága igencsak megnehezítette, hogy komolyan vegyük.
Ellenben ebben a hazai alkotásban jóval hihetőbb a két ember közt kialakuló szimpátia, mivel csak az életkoruk és a nemük eltérő, de azonos társadalmi osztályból származnak, hasonlóképpen el vannak hidegülve a családjuktól, és mindketten belekényszerültek egy olyan helyzetbe, amelyből szeretnének kitörni.
Zoé képletesen egy otthon próbál találni magának, teljesen reménytelenül, Béla pedig nemcsak egy fizikai térbe, jelesül az intézménybe van bezárva, hanem a saját, egyre rosszabbul funkcionáló testének is a rabja.
És bár rendkívül közhelyes szófordulat valakit a saját generációjának egyik legtehetségesebb képviselőjének titulálni, de Kizlinger Lillát nem véletlenül díjazták Ezüst Medvével mindössze húszévesen a 2021-es Rengeteg: Mindenhol látlak című filmben nyújtott alakításáért Berlinben.
Ezúttal is elképesztő alakítást nyújt lázadó kamaszként. Szacsvay László játéka pedig egészen döbbenetes a főszerepben, mondhatni, a másfél évtizednél is hosszabb karrierjének megkoronázása:
minden apró gesztusa tökéletes és olyannyira természetes, hogy garantáltan nincs olyan ember, aki ne ismerne benne rá valakire az ismeretségi körében. Ugyanez elmondható egyébként az összes mellékszereplőről, a szereplőválogatás egyszerűen hibátlan.
Ki kell emelni Nagy Marcell operatőri munkáját is: a hasonló szociodrámákban ugyanis hozzászoktunk ahhoz, hogy általában kézikamerával, szuperközeli beállításokkal követik a szereplőket a dokumentarista hatás érdekében, illetve azért, hogy minél jobban berántsanak az adott mikrovilágba.
Itt viszont egészen költői és gondosan megkomponált képek váltják egymást. Ez a művészi tálalás azonban mégsem oltja ki a valóságérzetet, nem teszi mesterkéltté a filmet, és nem von le az emocionális hatásból sem, hanem egy további réteget ad a drámának.
És bár a hasonló európai alkotásokat nagy mennyiségben fogyasztók könnyen egy jelenettel korábban kikövetkeztethetik a történet fordulatait, mondhatni, olykor kifejezetten kiszámíthatók egyes csavarok, ez talán az egyetlen negatívum, amit a Valami madarak kapcsán meg lehet nevezni. A film egyik legnagyobb erénye azonban az, hogy Hevér Dániel rendező még a lefojtogatóbb szituációkat is jó adag fanyar humorral oldja fel, miközben mély empátiával viszonyul a szereplőkhöz. Erre szokták azt mondani, hogy ígéretes első filmes bemutatkozás.
Bortókép: (Forrás: Mozinet)
