– Először rendezi meg a Fesztivál Akadémia Budapest téli fesztiválját, a Winterfestet Lillafüreden. Honnan jött az ötlet?
– Németország és Svájc határán van egy csodaszép hotel, a Schloss Elmau, ahol folyamatosan rendeznek koncerteket, fesztiválokat a világ legnevesebb művészeivel. Egy hangversenyterem is felépült az elmúlt időben, ahol a férjemmel, Kelemen Barnabással többször is felléphettünk. Amikor a lillafüredi Palotaszállóba ellátogattunk, azt éreztük, hogy ezen a varázslatos helyen el lehetne indítani valami hasonlót.
– Akkor ez elsősorban annak a szűk körnek szól, amely meg tudja fizetni a hotel szolgáltatásait?
– A koncertekre külön-külön vehet jegyet a zeneszerető közönség, akár a napközbeni, akár az esti eseményekre.
Az álmunk az volt, hogy a kamarazene gyöngyszemei olyan intim közegben csendüljenek fel, amit annak idején a zeneszerzők is elképzelhettek,
olyan környezetben fogadhassa be a közönség, ahol könnyebb befelé figyelnünk, átlényegülhetünk a természetben megtett séták, a szálloda „meseautós” békeidőket megidéző rezgése miatt. A komponisták a legmélyebb érzéseiket a kamaraműveikben vetették papírra, és mivel kis létszámra írták ezen műveket, elvárt volt a legminőségibb technikai, művészi tudás a zenészektől. Minden hangszeres szólisztikus anyagot játszik, nincs alá-fölé rendelés, hanem csupa magas labda, izzó, folyamatos kommunikáció.
És bár a nagyobb koncerttermekben is megélnek ezek a műsorok, valójában ott hatnak igazán, ahol valamennyire közösséggé válik a közönség, és szinte interaktívan vesz részt a figyelés, hallgatás intenzitásával.
– Egy ilyen intenzív zenei élmény mit adhat a hallgatónak?
– Saját magamon veszem észre, hogy amikor kiszakadnék a napi teendőkből és beülök egy koncertre nyolcszáz ember közé, egyszerűen nem bírom letenni a puttonyt. Lehet, hogy a koncert fele lemegy, de én még mindig azon töröm a fejem, hogy mi mindent kellene még elintéznem. Úgy érzem, hogy egyre több a gondolat a fejben, és addig nem nagyon tudja magát átadni a hangoknak az ember, amíg ez a sok minden nem tud belül lecsillapodni.
A zenehallgatás meditálás. Ma már nem várja el a közönségtől a művész, hogy olyan szinten „felkészült” hallgatóság legyen, mint ahogy ez száz évvel ezelőtti anekdotákban olvasható.
Akkor egy operaházi bemutató előtt hónapokkal már zongorázták-énekelték az úri családokban az áriákat, s ha a karmester úgy döntött, hogy lerövidíti a művet, kihagy áriákat, akkor a magyar közönség kifütyülte az előadás közben ezt az ötletet. Még mindig vannak, akik Bartók kvarttetjeit megannyi előadáson kottával a kezükben elemzik. De nem ez az egyedüli lehetséges út.
Mi hisszük, hogy nem kell zeneértőnek lenni ahhoz, hogy ezek a művek katartikus élményt adjanak!
Babits Mihály A második ének című művéből idéznék: „Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban.” Ez lenne a lényeg, hagyni a zenének, hogy hatást gyakoroljon és belül megszólíthassa a hallgatóságot, mindenkit a saját belső hangján. Ehhez ad segítséget a környezet, a „semleges idő”, amelyet és ahogyan a koncertek közben megélhetünk.
