Kalafszky Adriána az évek során szerteágazó ismeretekre tett szert a bartokk zenéről. Elmondta, diplomáját Lipcsében, a Felix Mendelssohn Bartholdy Zenei és Színházi Főiskolán szerezte meg a régizene mesterképzésben, s így tanult barokk gesztika ismereteket is. „Az énekesek és a színészek mindig is használtak/használnak előadás közben kézmozdulatokat. Ezeknek a barokkban kialakult rendje hasznos kulcsot ad egy-egy figura jellemének ábrázolásához. Vannak, akik például azt kutatják, hogy az egyházzenében, mondjuk egy oratórium előadásában a barokk gesztika anno hogyan jelent meg, ez engem is egyre inkább foglalkoztat. A gesztusok gyökere ősi, és nagyon mélyre nyúlik vissza” – fejtette ki Kalafszky Adriána.
Elmesélte azt is, milyen volt Lipcsébe költözni, s miképp döbbentette rá az ottani időszak arra, mikor kezdődik és mi is az a régizene:
Kicsit naivan, nagy érzelmi motivációval mentem Lipcsébe, mert szerettem volna abban a városban élni, ahol egykor Johann Sebastian Bach lakott. Csakhogy ott föltárult előttem a Bach előtti korszakok zenéje is, visszamenve egészen Bingenig, számomra tehát vele kezdődik a régizene.
Szóba került az énekes gyermekkora is, hiszen nehéz körülmények között nevelkedett, leányotthonban lakott.
Mint elmondta, énekelni szeretett volna, s kereste is a lehetőségeket. „Előbb elmentem még a Bartók Konzervatóriumba szolfézs szakra, OKJ-s képzésre. Már tizenhét éves voltam, amikor elkezdtem professzionálisan tanulni az éneklést, nem voltam olyan szinten, hogy fölvettek volna az egyetemre. Közben jártam Schultz Katihoz, majd Győrbe mentem, Németh Judit és Markovics Erika tanított azon a családias kis tanszéken. Én Erika növendéke lettem, és nagyon jól éreztem magam. Három év után gondoltam rá, hogy szeretném megpróbálni a Zeneakadémiát.”
Végül sikerült a ZAK-felvételi, Nádor Magda tanítványa lett a fiatal énekes.
De az egyetemista éveiben is voltak nehéz időszaka, erre így emlékezett vissza:
„Huszonöt éves koromban megszűnt az ellátásom az intézetben, ahol addig éltem. Az utolsó években már úgynevezett lakásotthonba kerültem, ahol három-négy lánnyal laktam együtt, egy nevelő pedig heti pár órában ránk nézett. Volt tehát egy védőháló, de nem tudtak felkészíteni arra, milyen lesz, amikor ez már nincs. Úgyhogy traumaként ért, amikor a Zeneakadémia kollégiumába kerültem. Az első félévben minden nap sírtam, de tudtam, hogy a diplomát meg kell szereznem. Rengeteget gyakoroltam, napi 6–7 órát. Kellett is. Emellett önmagamat kezdtem fejleszteni: sportoltam, hajnalban takarítani jártam, utána mentem a Zeneakadémiára. Minden nap úsztam két kilométert, este ott voltam valamilyen koncerten, öt órát aludtam, hajnalban kelés és így tovább.”
