– Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy csak akkor tudjuk meghatározni, hova tartunk, ha tudjuk, honnan jöttünk. A rajongók című, készülőben lévő, márciusra tervezett előadásuk is erre keres választ?
– A darab alapjául szolgáló regény szerzője, Kemény Zsigmond nem pusztán íróként jelentős: erős bölcseleti vénával megáldott szereplője volt a magyar történelemnek. Ez a műve pedig talán a legbölcsebb magyar regény. 1638-ban játszódik az Erdélyi Fejedelemségben, a vallásháború idején. Az akkori megosztottság lényegében a mai napig érezteti a hatását a magyar valóságban.
Emellett megvizsgáljuk annak a kornak a politikai viszonyait, megnézzük a szövetségi rendszereit. Természetesen beemelünk más dokumentumokat is az előadásba. Ezáltal jobban fel tudjuk tárni annak a kornak a viszonyrendszerét és a gondolkodásmódját, illetve az akkori emberek énképét és vallási felfogását.
Nagyon nehéz ma megértenünk azt, hogy reformátusok és katolikusok miért viseltek egymás ellen háborút. De ha belegondolunk, a XX. században sem vallások, hanem valláspótló ideológiák háborúit láttuk. És ebbe az első világháború is beletartozik, hiszen az egy ideológiai háború volt, amelynek következtében eltűntek a királyságok, a császárságok, és Európa-szerte köztársaságok alakultak. Ez a szellemi okok miatti háborúzás lényegében a mai napig tart, és most is különböző önmeghatározások állnak szemben egymással. Egészen más egy brazil – csak hogy ugyanazon a kontinensen maradjunk – önmeghatározás, mint például az Egyesült Államok-beli énkép. Indiáról, Kínáról vagy Oroszországról nem is beszélve.
– Ezek szerint a különböző önmeghatározásokból adódó konfliktusok állnak majd az előadás központjában.
– Igen. Hiszen a színház alapja ezeknek az összeütközéseknek, szembenállásoknak a bemutatása. Egy hatalmas harmóniát nem lehet öt percig sem nézni a színpadon, abba mindenki belealudna. A történelmünk – ami nem más, mint a jelenünket eredményező múltunk – tele van ilyen összeütközésekkel. Ezek miatt tartunk most ott, ahol. Éppen ezért meg kell néznünk ezt az időszakot is. Foglalkoztunk a XIV. századdal, az Anjou-korral, sok előadást készítettünk az első világháború vége, a kisebbségi sorsfordulás időszakáról. Megírtam a Tizennyolcat, ami 1918-ban játszódik, a Magyar Királyság utolsó egy hetét dolgozza fel.
Komoly kutatómunkával a magyar történelem kifejezetten olyan sorsfordító pontjait tárjuk fel, amelyekkel a magyar drámairodalom korábban nem igazán foglalkozott.
– A honlapjukon is olvasható és egy korábbi interjúban is kifejtette, hogy nemzeti mítoszainkat mai hangon szeretnék közvetíteni a nézőknek. Mitől lesz mai ez a bizonyos hang?
– Egyrészt minden kornak megvan a sajátossága. A Tizennyolcban Tisza Istvánt is egészen másképp, a mai korból nézve jelenítettük meg. Ma, amikor a szavak nem jelentenek semmit, belegondoltunk abba, hogy akkor a miniszterelnök egy nap akár egy tucat párbajt is megvívott a szavak miatt. Szerettük volna érzékeltetni, hogy abban az időben mennyire kötelezték a szavak az embereket. Ezt és ehhez hasonló felfedezéseket tárva a közönség elé talán érzékeltetni lehet a mai és a régi korok közötti értékbeli különbségeket. Nem öltöztetjük tehát farmerbe Nagy Lajost, és nem is szólal meg VIII. kerületi szlengben.
Ehelyett megpróbáljuk közelebb vinni a mai embereket az akkori gondolkodásmódhoz. Ehhez rengeteg háttérmunka kell: forráskutatást, ha kell, teológiai tanulmányokat végzünk. Gyakran vonunk be szakembereket, hagyományőrzőket is ezekbe a folyamatokba. Először nekünk magunknak kell megértenünk, megismernünk az adott kort. Így tudjuk továbbadni mindezt először a színészeinknek, majd általuk a közönségnek.
– Mindez tehát segít, hogy a mai közönség is képes legyen átélni, megélni mindazt, amit a színpadon lát?
– Igen. És azért arról se felejtkezzünk el, hogy – habár a szokások és az értékrendek időről időre változhattak az évszázadok során – azért vannak olyan emberi dolgok, amelyek korszaktól függetlenül általánosak. Példának okáért a szerelem minden korban ott volt, és mindig megjelent a politika körül, éppen ezért a mi előadásunkban is rendszeresen felbukkan. A legrégebben, lassan húsz éve repertoáron lévő, Halottak napjától virágvasárnapig című darabunk például elmondható úgy is, hogy halottak napján került hatalomra Károlyi Mihály, majd virágvasárnapon vonult be a magyar Királyi Honvédség a Délvidékre. Ebben az esetben az elszakítástól a visszacsatolásig tart ez a kisebbségeket kiszorító politika mindennapjait bemutató cselekmény. De úgy is el lehet mondani a mesét, hogy abban van egy hölgy, három férfi, három különböző szerelem és huszonkét év története.
– A Pozsonyi úti református templom altemplomában állandó játszóhelyet alakítottak ki. Emellett számtalan Kárpát-medencei településen is felléptek már. Hogyan választják ki a helyszíneket?
– Amikor létrehoztuk ezt a színházat, az egyik alapvető célunk az volt, hogy az előadásainkkal a forráskutatások alapján feldolgozott történelmünket, a jelenünket eredményező múltunkat minél több helyre elvigyük.
Ezzel az elszakított területeken mindenképpen az identitás erősítése a célunk, de attól tartok, hogy ennek helye van az anyaországban is. A másik cél – ami lényegében a magyarságtudat erősítéséhez kapcsolódik –, hogy azok, akik eljönnek az előadásra, nézzenek utána mindannak, amit láttak.
Nemcsak a fiataloknak tudunk újat mutatni: volt olyan kétdiplomás nézőnk, aki a Tizennyolc című előadásunknak köszönhetően ismerkedett meg uzsoki báró Szurmay Sándornak, az első világháború egyik kimondottan sikeres hadvezérének, a Magyar Királyság egykori hadügyminiszterének életével és munkásságával. A két felvonás közötti szünetben olvasott utána a neten a mobiltelefonján. Ha megnyitjuk ezeket a kérdéseket, akkor az emberek meg fogják keresni rájuk a választ. Van, hogy előadás után ottmaradok, és elbeszélgetek a közönséggel – legyen szó iskolai osztályokról vagy különböző korosztályhoz tartozó közönségről. Az Udvari Kamaraszínház nem pusztán szórakoztató, de nevelő missziót is betölt.
– Az idei év első előadása egy érzelmekben gazdag, magyar, olasz és francia dalokból összeállított koncert volt Orbán Bori színész-énekesnő és Pánczél Kristóf ének- és zongoraművész közreműködésével. Hogyan kerültek a repertoárjukba az ilyen jellegű programok?
– Isten kegyelmének köszönhetően, aki különböző tehetségeket küld hozzánk. Egy igen kedves barátom hívott fel egyszer Németországból, hogy figyelmembe ajánljon egy kiváló sanzonénekesnőt.
Eleinte szkeptikus voltam: mit kezdek egy sanzonénekesnővel egy színházban? De gondoltam, húsz percet rászánhatok. Az ügyvezetőnkkel és a dramaturgunkkal végül több mint másfél órán keresztül hallgattuk Orbán Borit, és mondhatom, hogy egy rendkívül érdekes személyiséggel és döbbenetes tehetségű énekes-színésznővel gazdagodott a színházunk.
Az olyan isteni kegyelemnek, amiben ő részesül a tehetsége által, annak teret kell adni. A zenének pedig mindenféleképpen helye van nálunk is, hiszen a nehezebb témák mellett kell egy lazítás, meg kell jelenítenünk a könnyebb pillanatokat is. Ezek a zenés estek ezt szolgálják.
Borítókép: Andrássy Attila, a Magyar Kanizsai Udvari Színház vezetője egyebek mellett az intézmény missziójáról beszélt (Fotó: Kurucz Árpád)
