A keresztény hagyomány szerint Jézust a születése utáni negyvenedik napon mutatták be a jeruzsálemi templomban.
Mária és József ezen a napon az Úrnak szentelték elsőszülött fiúkat, és áldozatként két galambfiókát ajánlottak fel.
Az idős Simeon ekkor találkozott vele, és felismervén a nemzetek megvilágosítására szolgáló világosságnak nevezte Jézust. Innen eredeztethető a gyertyaszentelés későbbi, a X. századra visszavezethető szokása. A keresztény világban pedig már a szentelt gyertya lett Jézus Krisztus egyik legrégebbi jelképe az ókeresztény kortól fogva.
Az Úr Jézus bemutatásának emlékét a IV. századtól megünnepelték Jeruzsálemben. Róma csak a VII. században fogadta el ezt a liturgikus napot, amikor az emberiség ekkor találkozhatott Jézus Krisztussal, aki később a keresztfán meghalt értük.
A keresztény Európában – a római fáklyás körmenetekhez hasonlóan – ezen a napon a templomok és a szent helyek között gyertyás körmeneteket tartottak, aminek elválaszthatatlan része volt a dicsőítő dalok éneklése.
A gyertyaszentelés szokása a XII. században terjedt el Európában.
A hazai Pray-kódex tudósítása szerint e napon először a tüzet áldották meg a papok, majd ennél a tűznél gyújtották meg a gyertyákat. A szentelt gyertyához számos hiedelem társult. A római katolikus családoknál ekkor vitték a gyertyákat szentelésre, melyeket aztán odahaza falra akasztottak, illetve fiókban tartottak.
Ha volt újszülött a házba,n akkor a gyertyát a bölcsőben tartották.
A szentelt gyertyát veszedelem idején, nagy betegség esetén, illetve haldoklók mellett gyújtották meg, így az a bölcsőtől a halálig végigkísérte a híveket.
Borítókép: Jézus bemutatása a templomban. Mantegna festménye (Forrás: Wikipédia)
