Mondanám, hogy a Morfémák gyűjtemény az érdekesebb, de azt javaslom, véletlenül se kezdjék ezzel! A Fabre-féle plakátsokaság ugyanis olyasmit tud, ami nélkül a valódi kuriózumokat kínáló tárlatra úgy esünk majd be, mintha hideg vízbe löknének bennünket egy forró nyári délután. Hiszen a V. V. plakátok kiállításokra hívogatnak, sokszor nagyon hasonló tárlatokra, mint amilyet a szemközti múzeumi térben majd láthatunk. És ahogy végigjárjuk ezt a posztergyűjteményt, egyre mélyebbre húz magába a XX. század második felének művészvilága, az op-art különös varázsa, s egyre több megfogalmazásban tolul elénk a kérdés: vajon miért gondolta –, de talán mondhatjuk jelen időben is – miért gondolja a modern művész azt, hogy vonalak, körök, háromszögek, négyszögek, rombuszok, pontok furcsábbnál furcsább egymásra halmozásai, illúziókat keltő optikai trükkjei, vagy csak szemet gyönyörködtető ritmikái éppen úgy elmondanak valamit a világról, ahogy elmondta a maga igazságát sok elmúlt kor sokféle stílusa.
Amikor végigjártuk a plakáterdőt, átnéztük világsztárrá lett hazánkfia élet- és kiállítástörténetének vázlatát, elolvastuk a magyarázószövegeket és az iménti kérdés csak még feszítőbb lett, nos, javaslom, akkor sétáljunk át a másik kiállításra!
Hamar kiderül, miért fontos alakja a modern művészeteknek az itthon csak a korral foglalkozó művészettörténészek, no meg a hardcore avantgárdrajongók előtt ismert Pán Imre. Pán amolyan művészetszervező, művészeti ideológus volt, aki – míg Budapesten élt – a hazai avantgárd mozgalmat támogatta, erősítette, szervezte, miután 1957-ben emigrált, s természetesen Párizsban telepedett le, az ottani modern művészetnek lett egyik csomóponti figurája.
Azt is érdemes itt elmondani, hogy Franciaországban, bár Piet Mondrian, Hans Arp és Georges Vantongerloo vagy éppen Vaszilij Kandinszkij munkássága révén már a harmincas évek óta jelen volt, igazából csak a világháború urán került a művészeti élet fókuszába az absztrakt festészet. Pán tehát egy kibontakozó irányzatot talált a Párizsban, s mindjárt fejest is ugrott bele, segítve, népszerűsítve az absztrakt festőket, köztük vagy közülük is kiemelten támogatva Kassákot és persze Victor Vasarelyt.
Ezt a kapcsolatot tükrözi a kiállítás, amelynek anyagát közös albumaik Vasarely-rajzai, -kollázsai, -akvarelljei és szerigráfiák alkotják, illetve 1930 és 1960 között készített grafikai művei, melyek egykor Pán gyűjteményébe tartoztak és Franciaországból érkeztek. A kiállítást megnyitó kurátor Pócs Veronika, illetve Seregi Tamás, esztéta arra hívta föl a figyelmet, hogy olyan vázlatok, tanulmánymunkaként megszületett kollázsok is láthatók a múzeumban, amelyek Vasarely alkotófolyamataiba engednek bepillantást.
Igazi csemegéi a tárlatnak azok a kisgrafikák, kisnyomatok, amelyek speciálisan Pán Imre bibliofil füzeteihez készültek. A művészetszervező jó barát ugyanis Párizsban összesen száznegyvenöt egyedi grafikát tartalmazó bibliofil kiadványfüzetet adott ki, s közülük tizennégyet a „Signe”, „Morphémes”, illetve „Mini-Musée” című sorozataiból Vasarely művészetének szentelt.
Ezek a füzetek azért is érdekesek, mert bennük Pán művészetértelmező kisesszéi is megjelentek. Egyikben Kandinszkjre hivatkozik, akit ugyancsak jelentős elméletalkotóként tartunk számon, s aki szerint az absztrakt művészet elemi szintjeire bontja az alkotást, s azokból épít valami újat, frisset, korunkhoz szólót. Vagyis a saját korához, a világháború utáni időhöz beszélőt, amely – tanúsítják az akkori napilapok – az atomerő igézetében élt. Maga Kandinszkij így írt erről a csodáról:
Számomra az atom részekre bomlása világraszóló kataklizmával egyenértékű. A legrobusztusabb falak omlottak össze elképesztő váratlansággal. Minden bizonytalanná, erőtlenné, megbízhatatlanná vált. Az sem lepett volna meg ennyire, ha a kő szétmállik, levegővé olvad és láthatatlanná válik a szemem előtt.
Le is vezeti belőle a modern művészetet: az alkotónak a tárgyak belső rezgését kell megragadnia puszta színek és formák által, s ezt a rezgést kell átadnia a nézőknek. Pán Imre nevezi azután morfémának ezeket az egységeket – innen tehát a kiállítás címe – kölcsönvéve a nyelvészet egy fogalmát, amely a nyelv legkisebb értelmes egységére utal. Vasarely művészetéről pedig ezek után nem is írhat másképp:
képei olyanok, mint a vetítővászon, amelyre a spektrum a világűr játékát vetíti. Vasarelynél ez a kozmikus ritmus rendkívül emberivé válik, oly módon, mintha egy különleges szeizmográf egyszerre rajzolná fel a gravitációs terek mozgását és az elámult néző szívdobogását.
Borítókép: Morphèmes – Morfémák címmel Pán Imre és Victor Vasarely közös párizsi történetei kiállítás (Fotó: Mirkó István)
