A riporter az interjú elején arról érdeklődött, hogy milyenek egy jó építész munkamódszerei. Kimegy-e terepszemlére, mielőtt rajzolni kezd, hogy lássa, mi veszi körül a térképen szereplő zöld, vagy barna mezőt és aztán kezd el skiccelgetni, vagy már egyből látja a fejében, hogy milyen épületet szeretne oda megálmodni?
Ferencz Marcel elmondta, hogy szerinte mindenképp jó, ha kimegy az ember oda, ahova „le kell tenni” az épületet.
– Nagyon sok olyan munkám van, ami tervpályázat eredményeként született. Itt is mindig bejárhatjuk a helyszínt és van idő arra, hogy az ember megálmodja azt a választ, amivel elindul a pályázaton.
Szerintem a jó tervező, a jó építész nagyon-nagyon sokat gondolkodik, mielőtt lerajzolja azt, amiből szerencsés esetben később valóság lesz
– fejtette ki az építész.
Arra a kérdésre, hogy egyedül, vagy csapatban dolgozik-e, a tervező elmondta, hogy ő egy építészirodában dolgozik, és szerinte minden komoly műhelyt jellemez egy komoly vezető tervező, minden építészirodának van egy arca. Van olyan team, amelyik több vezető tervezőből áll össze, úgy alkotnak csapatot.
– Nálunk édesapám volt a NAPUR Architectnek a vezetője, aztán én lettem. Mi örököltük meg ezt a feladatot, a karmesteri pálca használatát. Nyilván ehhez azért egy képesség is kell, hogy ki tudja még szabad kézzel lerajzolni azt a víziót, álmot, amit a helyszínhez kell csatolni. Persze ott van a fiatalabb és a tapasztaltabb kollégákból álló csapatom, akik rengeteget hozzá kell, hogy tegyenek ehhez a folyamathoz.
Szinte hihetetlen, de 7-8 évig tart egy ilyen folyamat az első rajztól, vonalaktól odáig, hogy megépül az épület
– mesélte a mérnök.
Szani Roland az interjúban arról is érdeklődött, hogy vajon mennyire merhet egy építész nagyot álmodni, hiszen a világon rengeteg építészeti csoda van, még mindig egy „futuro” világban élünk.
– Mindig is abban éltünk. Frank Lloyd Wright a századfordulón már egy kilométeres felhőkarcolóról álmodott, de még ma sem értük el ezt a magasságot.
A vízionisták azok az építészek, akik az építészettörténetet meghatározzák. Mindig is mertek nagyot álmodni, de ténylegesen elkezdett egy olyan világ épülni, amiben a technológia, a mérnöki tudás majdhogynem az űrhajózás szintjéről elérkezett az építőiparba. Használjuk a karbont, a szénszálat, olyan számítógépes modellezésekkel dolgozunk, ami régen meg se fordult volna senkinek a fejében
– jelentette ki a tervezőmérnök.
A riporter erre azt mondta, szerinte gyakorlatilag a 80-as, 90-es évek sci-fi filmjeiben látott épületek mostanra már valósággá váltak, mire Ferencz Marcel nevetve megjegyezte:
Igen, már tudjuk hajlítani a teret.
A beszélgetés fonala itt el is érkezett a tervező talán leghíresebb munkájához, a budapesti Néprajzi Múzeum épületéhez, amelyről az építész elmondta, hogy ez a projekt 2015 óta tart, és ha most májusban megnyílik a legnagyobb kiállítási területe, akkor mondható majd el, hogy készen van az épület.
– A belső múzeumi terei tízszer akkorák, mint a korábbi néprajzi múzeumnak fenntartott tércsoport. Kemecsi Lajos igazgató 12 éve dolgozik azon, hogy az a műtárgymennyiség, ami Európában is kiemelkedő, méltó környezetbe kerüljön. Hatalmas költözésről beszélünk mind szellemi, mind fizikai értelemben. Ennek része az épület, amit Baán László megálmodott, hogy egy hatalmas múzeumi negyed épüljön – részletezte Ferencz Marcel.
Arra a riporteri kérdésre, hogy miért pont egy – gördeszkás kifejezéssel élve – félcső lett az épület formája, az építész meglepő történettel válaszolt.
– Ez a projekt egy hatalmas stressz volt, mert a világ tíz legjobb tervezőjét is meghívták a nemzetközi tervpályázatra, és ezek olyan személyek voltak, akikről mi az iskolában tanultunk. Őszintén szólva akkor nekem segített az esélytelenség nyugalma, hiszen van az emberben egy egészséges önismeret, és olyanokkal szemben indulni, mint Zaha Hadid, aki a világ legösszetettebb és legérdekesebb formájú épületeit megtervezte, Coop Himmelblau, aki felhőszerű házakat tervez, vagy Dominique Perrault, aki az egész La villette-et végigtervezte Párizsban meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnt.
Úgy gondoltam, itt nem lesz meg az az építészeti megoldás, amivel labdába lehet rúgni, de egy biztos volt, valami olyasmit kell csinálni, amit az emberek szeretni fognak. Az összes turista végighömpölyög az összes kulturális örökségen, kisétál a Hősök terére, és arra gondoltam, hogy amikor már ott is megnézi a Műcsarnokot, a Szépművészeti Múzeumot, akkor jó lenne „pihennie egyet”. És ha a Városligeti-tó mellett besétál a Ligetbe, akkor mi lenne, ha volna egy ilyen pihenő, egy enyhe emelkedő, egy lelket is kisimító környezet, ahol csak pihenni, kávézni kell. És akkor egyszer csak így kiemelkedett a területből az épület.
Aki most felmegy a tetejére, annak ez egy kis testmozgás is, de valamit ajándékoz is neki, mert onnan nagyon szép a kilátás. A pesti oldalról a budai panoráma úgy tárul fel, amit csak a kiváltságosok élvezhetnek a penthouse lakásokból
– mesélte büszkén Ferencz Marcel.
Az építésszel készült teljes interjú a Mediaworks Kultúrnemzet csatornáján nézhető meg.
