Lefkovics Tamás egy nagyszívű, de morcos bokszedző (Bezerédi Zoltán), aki pincéjében a Bajnok SE bokszegyesület fiatal sportolóit edzi. Megtenné ezt a fiaival is, belőlük szeretne nagy bokszolót faragni, de erre nincs lehetősége. Mindkettejüket elvesztette. A nagyobbikat, Marcit ténylegesen, Ivántól (Szabó Kimmel Tamás) pedig több ezer kilométer választja el. Megromlott a viszonyuk, a fiú egészen Izraelig menekült a konfliktus elől, ortodox zsidóként ott él és alapított családot, Budapestről csak az édesanyjával (Máhr Ágnes) tartja a kapcsolatot. Zsuzsa váratlan halálakor Iván a hatéves kisfiával, Ariellel (Leo Gagel) hazatér, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően egyhetes gyászt, süvét üljenek a szülői házban.
Egy megtört apa és egy megtört fiú közeledését követhetjük végig a vásznon, mélyen gyökerező, visszatérő sérelmek, traumatikus emlékek kerülnek a felszínre, s ha nem lenne elég a kettejük közötti átívelhetetlennek tűnő szakadék, ott van még egy helyét kereső, hatéves kisfiú, Ariel is, aki a harmadik generációt képviseli e férfitörténetben.
Nemcsak Iván, de ő sem tudja, hogy közelítsen Tamáshoz, sokkal inkább talál menedéket nagyanyjával való képzelt játékában.
Sejthető, hogy lépésről lépésre közelebb kerülnek majd egymáshoz, ahogyan az is, hogy a nappaliban összeszerelendő szekrény az egyesülés szimbólumaként kulcsfontosságú lesz a történetben. A film elején ugyanis Zsuzsa egy felejthető színdarab felejthetetlen díszletét, egy nappali szekrénysort szúr ki magának, amelyet halála után Iván beszerez, s amelynek összeszerelése végülis a családot összekovácsolja. Ismerős, hétköznapi szituációkat jelenít meg Breier Ádám, az otthonosság-érzéshez a természetes, olykor kissé közhelyes dialógusok is hozzátesznek, a film legnagyobb erőssége pedig, hogy remekül érzi az arányokat a gyász humorral való megközelítésében. Nem lő túl a célon, ugyanakkor kísérletet tesz arra, hogy egy-egy humoros elemmel oldja a gyász indukálta szorongató, bénító érzést.
A keserédes dramedy kulturális szempontból is hiánypótló alkotás, képet kapunk az ortodox zsidó közösség szokásairól: Iván megtépett inggel érkezik, ezt a süve napjain – és csak ez idő alatt – kötelező viselni, a tükröket letakarják, hogy ne jöjjön ki belőlük az ártó szellem (dibbuk). Megtudjuk, hogy a temetést követő gyászhéten a gyászolók nem hagyhatják el a házat, nem ülhetnek székre, különös tekintettel a halott székére, s hogy ezt szabadon kell majd hagyni körülbelül egy évig.
Ezek az attitűdök és rendeletek azonban inkább kellékei a filmnek, semmint az ortodox zsidó közösség megértését szolgáló aktusok, tulajdonképpen – ahogyan arra a rendező is utalt – bármely más vallási közösség szokásai kidomboríthatók lettek volna a filmben.
A hangsúly, ha úgy tetszik, egyetemes kérdéseken van, úgy mint az apa–fiú, az apa–fiú–unoka relációk, a film az apai befolyás és a gyerek személyiségfejlődésének sokszor nem látható, ugyanakkor nagyon is valós összefüggéseire mutat rá.
A színészi játékra nem lehet panasz, Szabó Kimmel Tamás láthatóan erőlködés nélkül, az apró részletekre odafigyelve húzza magára az ortodox zsidó férfi szerepét, a filmet azonban végig a konok bokszedző szerepében remekelő Bezerédi Zoltán játéka uralja. Azt hiszem, nem sok az „uralja” kifejezés, talán a „one man show” sem, hogy ez baj-e vagy sem, a néző eldönti majd.
Breier Ádám Csaba Bálint társíróval közösen jegyzi a film forgatókönyvét. Breier korábban rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, köztük van a Havanna, csak oda (2016) és A báró hazatér (2018) című film. A Lefkovicsék gyászolnak operatőre Dévényi Zoltán, aki a történet abszurditásának megfelelő képi világot alkotott a filmhez. A vágó Gotthárdi Balázs volt. A Lefkovicsék gyászolnak az amerikai Palm Springs-i nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjában debütált, de szerepelt a Miami és a New York-i zsidó filmfesztiválon is.
Borítókép: Jelenet a Lefkovicsék gyászolnak című filmből (Forrás: Mozinet)
