A két korábbi felvonásban mindig egy-egy század életébe nyertünk betekintést. Most sincs másképp, a Nyolcadik Amerikai Légierő 100. bombázócsoportja áll a középpontban 1943-tól kezdve, azon belül is két barát, Gale „Buck” Cleven (Autstin Butler) és John „Bucky” Egan (Callum Turner) őrnagyok, valamint társaik sorsát követjük. Az egyszerűbbnek tűnő bevetések mellett sorsfordító dátumokat is megélünk, úgymint a D-nap.
A levegő urai több mint egy évtizede, egészen pontosan 2012 óta tervben volt, az HBO bejelentette, hogy készül, de a produkció felett csend honolt. Némi meglepetésre a mozicsatorna mélázását kihasználta egy másik streamingszolgáltató, az Apple, és megvette a forgalmazási jogokat, így mind a kilenc epizód az Apple TV+ kínálatából érhető el. A légierőre koncentráló alkotásnál érthető módon el kellett telnie némi időnek, hogy a technikai fejlettség eljusson arra a szintre, amikor hitelesen képesek ábrázolni a felhők közt zajló csatákat. A CGI tekintetében így is kilóg helyenként a lóláb, de erről később. A levegő urai ötletgazdája az a John Orloff, aki anno két epizódot írt Az elit alakulatból, tehát nem ismeretlen számára a terep.
A rendezői gárda impozáns, az első négy rész Cary Joji Fukunaga (True Detective, 007: Nincs idő meghalni) munkája, a záró felvonást pedig Tim Van Patten dirigálta, aki korábban a Maffiózókon, a Gengszterkorzón és a Trónok harcán dolgozott. A tehetséges stáb adott, de vajon képes-e felérni legalább a The Pacific szintjére a nehézbombázók története.
Az évad első fele alapján mindenképp. A pilot epizód rögtön a lovak közé csap, karakterábrázolásban, illetve az akciók bemutatásában jelesre vizsgázik. Szó nincs róla, hogy ne ásnánk bele magunkat a bombázók életébe, munkájába, aprólékos műgonddal járjuk körbe a mindennapjaikat.
Az alkotók pazar érzékkel tárják fel a repülés komplexitását.
A fel- és leszállással járó előkészületeket, az alakzat, a legénység fontosságát, hogy mennyire nemcsak a pilótán múlik egy-egy akció sikere, hanem a lövészeken, navigátoron, netán a földön állomásozó szerelőkön.
Igazi csapatmunka összehangolni egy ekkora gép működését, a sikert pedig nem garantálja semmi. Ez leginkább a harmadik és az ötödik részben ütközik ki, amelyek nem mellesleg a sorozat egyértelmű csúcspontjai.
A bevetésekkel járó mentális megmérettetés, a több fronton támadó ellenség legyűrése, a tettekkel járó felelősség mind fontos szerepet kapnak a cselekmény során. Sajnos a szezon második felére megtörik a lendület, s noha egyáltalán nem baj, hogy az akciók mellett akadnak lassabb szegmensek, az összkép minden tekintetben minőségbeli romláson esik át. A D-napot nagyjából tíz másodperccel elintézik, egyre több a hatásvadász elem, illetve a fogolytáborban játszódó periódusok is hamar kifáradnak.
Hiteltelennek hat, hogy egy év bezártság után mindenki jó formában van fizikailag. Makulátlan küllemek, szinte sehol egy borosta és a frizura is tökéletesen áll.
Lehet, hogy a tábort nem az SS vezette, de nem érződik az elkeseredettség, az idő vasfoga, hogy hőseink mennyi ideje őrlődnek egy pokoli helyen. Az utolsó, kilencedik etap némileg kozmetikáz a rossz arányon, a zárás bár kiszámítható, megvan az érzelmi töltete és úgy állhatunk fel a maratoni, majd 80 perces epilógus után, hogy jólesett részt venni ezen az utazáson Buckkal és bajtársaival.
A levegő urai igényes munka és jó, hogy elkészült. Kiváló érzékkel prezentálja, hogy miben más a légi háború, mennyire fontos a csapatként való együttműködés és milyen hányattatott sorsa volt a bombázók legénységének.
Az akciók intenzitása előtt le a kalappal, noha a vizuális effektek sokszor sajnos kidobnak az élményből és csúnyácskának hatnak.
A legnagyobb baj mégsem ez, hanem az évad második felére elfogyó kreativitás. Sokkal filmszerűbb, kiszámíthatóbb, didaktikusabb a történet, felszínesebbek a megoldások, amelyek elvesznek az összhatásból. A téma kedvelőinek ettől függetlenül érdemes adni neki egy esélyt, de arra senki ne számítson, hogy Az elit alakulat vagy akár a The Pacific trónját megdönti.
Borítókép: A levegő urai (Forrás: Apple TV+)
