Az 1920-as évek közepén járunk az elszegényedett osztrák Streitberger család tanyáján Pinzgauban. A nyolc gyerek közül Franz a legkisebb (Maximilian Reinwald), az ő szűrőjén keresztül látjuk az eseményeket. Élelem alig van, Franz legyengül, így anyja (Karola Niederhuber) és apja (Karl Markovics) úgy döntenek, örökbe adják a fiút. A film első felének leghangsúlyosabb jelenete, amikor Josef, az édesapa Franz betegágyánál mesél egy történetet arról, miért nem kell félni a haláltól. Ez a parabola végigkíséri a fiú életét, s habár az apa-fiú kapcsolat karakteréről csak nagy vonalakban kapunk képet, súlyát és jelentőségét ez az egy epizód is remekül példázza. Szívszorító a fiú „leválasztása” a családról, e trauma feldolgozása talán élete legnagyobb kihívása.
Franz (Simon Morzé) egy nagygazda mellé kerül, ahol cselédként szolgál, megtanul írni-olvasni, de amint nagykorúvá válik, eljön onnan és a katonai pályát választja. Franz motoros hírvivőként teljesít szolgálatot a francia fronton. Csendes, magának való fiú, aki nem találja a közös hangot társaival, igaz, nem is keresi. A mellé osztott Dillinger tizedes kísérletet tesz arra, hogy lebontsa a falat kettejük között, ám a dialógus kudarcba fullad. Kényelmetlen a szituáció – nekünk, befogadóknak is –, világos, hogy a szociális kompetenciák körébe tartozó készségek elemi szinten hiányoznak Franzból, ennek ábrázolása pedig érzékeny rendezői hozzáállást feltételez.
Adrian Goiginger rendező Franz komplexusait, szorongását helyezi szembe a katonatiszti attitűddel, rámutatva e feszültség feloldhatatlanságára.
Aztán a magának való, belső démonaival küzdő férfi mellé érkezik egy „segítő”, egy elárvult, megsérült rókakölyök, aki ezt követően hűséges barátként utazik vele motorja oldalkocsijában, s akit a férfi élete árán is kész megvédeni. A rókakölyök az, „aki” feloldja gátlásait, „akivel” végre nem érzi úgy, hogy kommunikációs szakadék tátongana közöttük. Amellett, hogy ápolja az állatot, rájön, hogy rég mélyre zárt érzéseket vált ki belőle, elillan a kimondhatatlanság, ezzel együtt felerősödik benne a gondoskodás érzése.
Amikor 1941-ben Franzot az orosz frontra küldik, döntést kell hoznia mindkettejük sorsáról: el kell engednie az időközben termetesre nőtt állatot, aki már nehezen fér el a motoros hírvivő hátizsákjában. Ez, valamint a film eleji apa-fiú elszakadás jelenet keretet ad az alkotásnak, de ezt nem szájbarágósan teszi, amiképp az sem erőszakos, ahogyan a rendező rávilágít, hogy e különleges barátság hogyan vezeti a fiatal férfit a múltjával való szembenézés felé. Simon Morzé alakítása átütő, s egyben elgondolkodtató – a hosszú csöndek beszédessé tétele nem könnyű feladat, az osztrák színésznek azonban ez remekül sikerül.
A lehetséges világok legjobbika rendezőjének legújabb alkotása tehát egy bensőséges film a hűségről és a megbékélésről, egy példázat a barátságról, amely fontos gondolatokat ad át ember és állat kapcsolatáról és arról, hogy mi a helyes magatartás a vadállatokkal szemben. Továbbá rávilágít az állattartás pozitívumaira is, például arra a fontos tényre, hogy az állatok simogatása relaxáló, szorongáscsökkentő hatású lehet, és arra is, hogy az állatterápia számtalan mentális betegség, legfőképp a depresszió megelőzésében és kezelésében is alkalmazható.
Fotó: Jelenet a filmből (Fotó: JUNO11 Pictures)
