Bozi Tibor lapunknak a kezdetekről elmesélte, hogy bár szülei kérésére a mérnöki pályán indult el, ő az főiskola mellett rögtön elkezdett a fényképezéssel foglalkozni.
– Volt akkoriban egy barátom, professzor Beke László, aki eleinte tanítgatta nekem a fotózást. Aztán szabadúszóként tevékenykedtem, megfordultam több nemzetközi dzsezzfesztiválon vagy például a Belgrádi Színház Nemzetközi Fesztiválon is. Ezt élveztem, és még pénzt is lehetett keresni vele az egyetemi tanulmányaim mellett. Aztán bejártam a világot, és nem is igazán akartam a fényképezéssel foglalkozni, de mivel ahhoz értettem a legjobban, több nagyvárosban is elmentem fotóasszisztensnek, abból a kétezres években nagyon jól meg lehetett élni.
A nemzetközi hírű fotósok tekintetében mindig érdekes kérdés, hogy hogyan tudják azt a munkájukra jellemző stílust, hangvételt és megjelenést kialakítani, amiről a szemlélődő azonnal megállapítja, hogy kinek az alkotása. Bozira jellemző az erős gesztusok megragadása, a sokszor csak néhány percnyi munkaidő alatt elkapott mozdulatok rögzítése. Harsány és színes képei mögött mindig a személyiséget keresi.
Bármelyik kreatív szakmáról is legyen szó, ha nincs meg a saját névjegy, akkor bárki kicserélhető. Akkoriban, amikor a zenei életbe belecsöppentem, felkértek, hogy fotózzam le Alice Coopert smink nélkül, fekete-fehérben. Ebből nagy botrány lett, mert a lemezkiadó sminkben és színesben akarta a felvételt. Tulajdonképpen abban az időben még nem ismertem a zenei világ törvényeit, hanem csak a saját gondolataim, ötleteim szerint kezdtem dolgozni
– fejtegeti a művész, majd hozzáteszi, hogy a kezdeti években, ha valakinek „tiszta kép” kellett, akkor felhívták a Bravo fotósát, ha valami nagyon érdekes vagy feszült felvétel kellett, akkor felhívták őt. – Úgy döntöttem, megtartom ezt a kicsit hanyagnak és odavetettnek tűnő stílust, ami tulajdonképpen csak a látszat volt, mivel már akkoriban és most is napokig készülök egy-egy fotózásra interjúk olvasásával, videónézéssel. Fejben összeállítom a koncepciót, mire oda jutunk, hetven százalékban kész vagyok. Muszáj így dolgozni, mert míg régen fél vagy egész napok voltak egy fotózásra, az időkeret szűkülni kezdett pár órára, most pedig harminc perc jut átlagban egy sorozatra. A fotózáson van három-négy-öt kérdésem, amit mindig felteszek az alanynak, amikor elstartol a munka. Ezek kicsit hátulról jövős, meglepő kérdések, viszont beváltak az utóbbi húsz-huszonöt évben, így nagyjából fél perc alatt átlátom a helyzetet, hogy kivel van dolgom, és hogy hogyan kezdjek el dolgozni. Mottóm, hogy az úgynevezett sztárokkal bánj tisztelettel, de tisztelet nélkül. Messze ez hozza a legjobb eredményt – összegezte az alkotó.
Az intézménytől remek húzás volt, hogy Bozit választotta ehhez a tárlathoz, mivel a fotóművész a maga nemében legalább akkora sztár, mint alanyai. Elég felhívnia az adott előadó menedzsmentjét, azonnal felismerik és igent mondanak neki. A neve garancia a jó fotóra.
Beyoncét aznap örökítette meg, amikor az énekesnő bejelentette, hogy szólókarrierbe kezd. A Linkin Park Chester Benningtonját pedig két hónappal a zenész öngyilkossága előtt kapta lencsevégre. Az alkotó elárulta, hogy amikor a Zene Háza felkérte a Dívák & ikonokhoz kapcsolódó felvezető, ugynevezett ellenkiállításhoz, rájött, tökéletesen tudja ellenpontozni a dívaságot a már kész felvételeivel is, csak egy jó válogatás szükséges.
