Régi anekdota: Makláry Zoltán és színésztársa állnak a Nemzeti Színház próbatáblája előtt, találgatják, hogy ki lesz az új igazgató. Azt mondja Makláry: „– Gondolj valakire! – Gondoltam. – Hát nem borzalmas?…” Éppen ezért szerencsés eset és megbecsülendő, ha a fiatalok olyan direktort, mestereket, tanárokat tudhatnak magukénak, akik hiteles szakmaisággal és személyes felelősségük tudatában terelik őket afelé, hogy a támogató háttérrel együtt képessé váljanak önálló gondolataik megfogalmazására és képviseletére a színpadon.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt vezetésével működő operett-musical szakos osztály hallgatói, Lipics Franciska, Nagy Alma Virág és Tassonyi Balázs például éppen áprilisban állnak a nagyközönség elé Frank Wildhorn, a világhírű zeneszerző Carmen című musicaljének magyarországi ősbemutatójában az Operettszínházban. Csatlakozik hozzájuk Nemes Tibor is, akit a színház vezetése Novák Eszter és Selmeczi György osztályából hívott meg a Nagymező utcai teátrum új premierjének egyik főszerepére. S ha már Operettszínház: nem mehetünk el szó nélkül a Vasutas Zeneiskola–Pesti Broadway Musical Stúdió, a hazai színészképzés zászlóshajója mellett (aminek hallgatói közül Paláncz Daniéla is látható majd a Carmen produkcióban).
A Budapesti Operettszínházzal szoros együttműködést ápoló, elismert stúdió az idők során fogalommá vált a fiatalok körében, nem véletlen, hogy képzéseire sokszoros a túljelentkezés.
Az intézmény falain belül folyó műhelymunka minőségét jól jelzi a korábbi, görög szerzők művei köré szerveződő kitűnő vizsgájuk, legutóbb pedig alkalmam nyílt megnézni a Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájából készült keresztmetszet-előadásukat, valamint Eisemann Mihály Fekete Péter című zenés játékát. Rögtön álljanak itt a tehetséges játszók nevei: Danó Dorka, Jámbor Dorottya, Kamarás Laura, Paláncz Daniéla, Ruzsányi Aisa, Szabó Bettina, Vanya Noémi, Gaál Réka, Gál Máté, Horváth Márton és Nagy Dániel.
Az angol drámaíró darabját Kiss-Balbinát Judit rendezte, akinek szakmai életútjában ötvöződnek a magyar és a román színházi kultúra legnemesebb hagyományai és értékei.
A Marosvásárhelyen született színművész, rendező, drámapedagógus, egyetemi mesteroktató nemzetközi hírű növendékei közé tartozik például Ofelia Popii, akit a nézők többek között Silviu Purcarete revelatív Faust-rendezésében láthattak Mefisztóként a Nemzeti Színház MITEM fesztiválján. Bizonyára Kiss-Balbinát Judit gazdag és számos szakmai területet felölelő életpályájából fakadhat, hogy az általa rendezett vizsgák különleges energiákkal bírnak. Így volt ez már a görögök esetében is, és a Rómeó és Júliánál is hasonló a helyzet, amit megtűzdelt a közismert, azonos című musical részleteivel, mindkét vizsga zenei vezetője Tassonyi Zsolt karmester volt, aki zongorán is közreműködött. A színészmesterség tanár éppen a színház egyik lehetséges lényegére tapint rá, vagyis hogy a különböző rendezői víziók szerint persze ki lehet csempézni az egész színpadot díszletnek, a színész fölmászhat a nézőtér földszintjéről az emeletre erkély-jelenet gyanánt, és a Benvoliót játszó művész is bizonyára elbír két jókora műkeblet a mellkasán, a kérdés mégis csak az, hogy a színpadon lévők között megtörténik-e valamiféle szellemi és érzelmi kapcsolódás, vagy sem? Az a két ember, aki aznap este Júlia és Rómeó szerepében a közönség elé lép, képes-e önmagán átszűrni a szerző, a rendező, a partner és a saját gondolatait? Mert ha nem, akkor a köréjük tervezett, lenyűgözőnek hitt játéktér is csupán blöff marad, és előfordult már, hogy az extravagánsnak hitt kosztümök egy szempillantás alatt „megfakultak” a színpadon, mert a rendező és a színészek – feláldozva az előadást a formalista színház oltárán – nem gondoltak és nem közöltek semmit a karakterek személyiségéről és motivációiról. De ha létrejött néhány csillagos óra a játszók és a közönség között, a díszletek és a jelmezek szépsége, jelentősége is megszázszorozódott. Kiss-Balbinát Judit ezeket a lényeges kérdéseket teszi fel, ebből a szemszögből tekint a növendékeire, ezért olyan fontos az a mély és hiánypótló elemző munka, amit a fiatalokkal végez és ami érzékelhető a nézőtérről. Mert mindamellett, hogy az Operettszínház jelmeztára és műszaki munkatársai látható segítséget nyújtottak a vizsga sikerességének érdekében, mégis
az volt a legérdekesebb az estében, amikor a szereplők között elhangzó mondatoknak valódi drámai tétje volt.
Azt mondják, hogy az ember a kisujját nyújtja, s máris az egész karja kell: a görög, Shakespeare- és Eisemann-vizsgák után úgy megnéznék tőlük egy Turgenyev- vagy Csehov-darabot, de ám legyen, beérem ennyivel – egyelőre –, vagy ahogyan Shakespeare írja a Prológusban: „Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz, / És ami csonka itten, az egész lesz.” (Kosztolányi Dezső fordítása.)
Eisemann Fekete Péterét Dénes Viktor rendezésében játszották a növendékek. A népszerű és az Operettszínházban táncos-komikusként sikert arató művésztől a film világa sem idegen, számos sorozatban és moziban láthatta már a közönség. Mindamellett bizonyára hasznára váltak az EXIT Generáció nevű színházi alkotóműhelyben szerzett tapasztalatai, és az amerikai színészképzési módszerekkel dolgozó International Acting Studioban végzett tanulmányai. Fekete Péter igazán chaplini figura, amihez hozzányúl, az felborul, leesik, tönkremegy, nem csoda, ha a szerepet játszó színésznek fejlett mozgáskultúrával szükséges rendelkeznie, hogy csetlése-botlása spontánnak tűnjön a közönség számára. Dénes Viktor rendezése a Fekete Péter által megérintett „tárgyak lázadása”, a precíz koreográfiákban viszont a játszók figyelme önmagukra és egymásra végig koncentrált maradt. Itt tartom fontosnak megemlíteni Lénárt Gábor koreográfus nagyszerű munkáját. Már csak azért is, mert ha a magyar színházi élet egyszer csak megunja végre napjaink trendje, vagyis az „ügyességi színház” csodálatát, amikor minden pillanatban mindenáron történnie kell valamilyen attrakciónak a színpadon, akkor érdemes majd elővenni Dénes rendezésének és Lénárt koreográfiájának videóját: lám, lehet a darabbal, a szöveggel, a zenével konzisztens, dinamikus, öncélú szándéktól mentes, mégis a kortárs igényeknek is megfelelő előadást létrehozni. A frissnek ható produkció ritmusa kiváló, a párbeszédekben nincsenek üresjáratok, minden poén ül: annak ellenére, hogy a fiatalok két és fél órán át a színpadon vannak és igazán megdolgoznak a jól megérdemelt tapsért, az egész előadásból – mint ahogyan Eisemann muzsikájából – valamiféle önmagától értetődő könnyedség és tavaszi derű árad.
A Budapesti Broadway Musical Stúdió újabb vizsgaelőadásai visszaigazolták a tehetséges növendékek és elismert tanáraik befektetett munkáját.
Nem csodálkoznék azon, ha egyik következő produkciójukat a nagyközönség elé tárnák, ami a nézők számára megadná a megismerés és a felfedezés cseppet sem kellemetlen lehetőségét.
