Marlon Brando apja egy mezőgazdasági termékeket gyártó cég ügynöke volt, édesanyja a helyi színtársulatban játszott, ő terelgette akaratos fiát a színészi pálya felé. Apja a fegyelmezés más módszereiben hitt, és katonai iskolába íratta be Brandót, aki gyűlölte az intézményt és 19 évesen el is érte, hogy drasztikus diákcsínyei miatt kicsapják.
Marlon Brando útja a világhírig
New Yorkba költözött, ahol a híres Actor’s Stúdióban Lee Strasberg és Elia Kazan rendező tanította. A Broadway színpadára 1944-ben lépett először, az Emlékszem, mama című vígjátékban szerepelt minden különösebb visszhang nélkül. Három év múlva viszont egy csapásra ismertté vált, amikor Tennessee Williams A vágy villamosa című drámájának New York-i bemutatóján ő játszotta Stanley Kowalskit.
1949-ben Hollywood felé vette az irányt, de életformáján nem volt hajlandó változtatni. A filmgyárban is farmerben és trikóban mászkált, kocsmákban étkezett, nem vett részt partikon, botrányokat okozott, főként az újságírók voltak a begyében, akiket gyakran és élvezettel provokált.
1951-ben Elia Kazan a színpadi változat szereplőivel vitte filmre A vágy villamosát, amely meghozta Brandónak a világhírt és az első Oscar-jelölést (a 12 Oscar-jelölésből a film négyet kapott meg, a többi közt Blanche szerepéért Vivien Leigh is átvehette az aranyszobrocskát).
Két évvel később A vad című, Benedek László (Laslo Benedek) által rendezett „motoros filmben”, majd 1954-ben A rakparton című, ugyancsak Kazan rendezésében készült filmben játszott.
A következő évben megkapta első Oscar-díját és a Golden Globe-díjat is.
1952 és 1962 között olyan sikerfilmekben szerepelt, mint a Viva Zapata!, A vad, a Julius Caesar (Joseph Mankiewicz rendezésében nyújtotta élete egyetlen Shakespeare-alakítását), az Oroszlánkölykök és a Lázadás a Bountyn. Ebben az időszakban háromszor kapta meg a brit filmakadémia BAFTA-díját, és a legjobb színész lett 1953-ban a cannes-i filmfesztiválon (Viva Zapata!).
Az Utolsó tangó Párizsban és a Keresztapa
Néhány felejthető filmet követően a hetvenes évek elején művészileg újjászületett.
1972-ben két filmklasszikusban játszhatott: az olasz Bernardo Bertolucci Utolsó tangójában és Francis Ford Coppola Keresztapájában.
A maga korában szexuális témája miatt botrányfilmnek számító Utolsó tangó Párizsban című filmdrámában sokak szerint élete legjobb alakítását nyújtotta egy özvegy férfi szerepében, Oscar-díjra is jelölték. A Keresztapában ő személyesítette meg Don Vito Corleonét, és a kritikusok felsőfokokban méltatták. A sikerhez híressé vált sminkje is hozzájárult: arcát ráncosra festette, haját brillantinnal hátrafésülte, állkapcsát a szájába tömött papír zsebkendőkkel emelte ki, mozgékony ujjaival folyton gesztikulált. A maffiafilmben szakított a klisékkel, kevés eszközzel élve a bűnözőt is egyfajta tekintélyes hősként tudta bemutatni. A szerepért ismét Golden Globe-díjat, majd egy újabb Oscart kapott, de az „amerikai imperializmus és rasszizmus” ellen tiltakozva nem ment el a díjátadókra. Az Oscar-gálán az amerikai kisebbségi politikát elítélő üzenetét a két éve elhunyt Sacheen Littlefeather apacs színésznő és polgárjogi aktivista olvasta fel.
Következő filmjeiben sorra olyan figurákat alakított, akik mellékszereplők voltak ugyan, mégis az egész történet drámai magvát hordozták (Apokalipszis most, Superman, A képlet).
A szerepek nagyságával fordított arányban állt a gázsija, a Supermanben alig néhány napos munka a világ legjobban fizetett sztárjává tette. A nyolcvanas évek nagy részében nem játszott, csak 1989-ben jelent meg újra az antirasszista Forrongó évszak című filmben, amelyért nyolcadik alkalommal jelölték Oscarra.
Brando még életében mítosszá vált. Azon kevesek közé tartozott, akit pályatársai is a legnagyobbként ismertek el.
Lázadó volt, mint James Dean, de neki több mint harmincéves filmes pályafutás adatott meg. A sajtó magánéleti botrányaitól is folyamatosan hangos volt, három házassága válással végződött, és több házasságon kívüli gyermeke született.
