Anne Fontaine egy francia zenetudós, Marcel Marnat 1986-os Ravel-monográfiája alapján készítette el filmjét, amely bár elég pontosan követi Ravel sorsát, középpontjában mégsem a zeneszerző pályaíve áll, hanem egy plátói szerelem, amely végigkíséri a komponista életét.
Az egyetlen szerelmi kapcsolatom a zenével volt
– mondta idősebb korában a zeneszerző, Anne Fontaine pedig e gondolat köré építette fel filmjét. És ebből kiderül az is, miért fontos a filmben ábrázolt valódi szerelem plátói jellege: súlyos, jelképes szerepe van ennek az el nem hált, el nem szeretett érzelmi szálnak a filmben. Ez a szerelmi-szexuális tartózkodás az egyik szimbolikus pillére annak a kettősségnek, amely a rendkívüliséget és a hétköznapiságot elválasztja. A másik pillér természetesen a vadul erotikus balett-szvit, a Bolero.
A film elején úgy ismerjük meg Misiát (Doria Tilier), a zeneszerző (Raphaël Personnaz) életének fókuszában álló hölgyet, hogy mindjárt kiderül, valahogy, valamikor felmerült közöttük egy házasság lehetősége is. Hogy hogyan és miképp, nem tudjuk meg. Talán csak a két család próbálta összeboronálni a fiatalokat. Misia végül hozzáment egy párizsi nagypolgárhoz, és a kor divatjának, s a maga vergődésének megfelelően, fűvel-fával csalta férjét. Csak éppen Ravellel nem.
A nőt így jellemzi fivére (Vincent Perez), aki egyébként a komponista barátja:
egy rendkívüli asszony, bezárva a hétköznapok börtönébe.
Nos, sejthetjük: Ravel ezzel szemben egy nagyon is egyszerű ember, bezárva a rendkívüliség börtönébe. Az is kiderül, miben áll egyszerűsége. Egy zenekritikus többször a fejéhez vágja, hogy nincsenek érzelmei, képtelen igazi emberi indulatokat kifejezni, zenéi tervezettek, kiszámítottak, amilyen az egész élete. És hát valóban: a filmbéli Ravel meglehetősen suta, fóbiás, szorongásos alkat minden tekintetben. Egyszer kiesik egy ablakon, egyszer képtelen a lakkcipője nélkül vezényelni, és persze egyszer sem képes közel kerülni semmilyen nőhöz.
Misia bujasága pontosan szemben áll Ravel esetlenségével. Miközben a nő szerelmi kalandjaiban feléli minden rendkívüliségét, addig a zeneszerző alkotásaiban éli meg mindazt, ami a valóságban hiányzik az életéből.
Meglepő módon a film azt állítja, Ravelnek van ez ügyben döntése. A filozófiai végzettséggel is rendelkező Anne Fontaine nem követi a géniusz-mitológia romantikus vonalát, amely szerint a zseninek nincs is lehetősége arra, hogy kilépjen szerepéből. Épp ellenkezőleg: mintha azt üzenné, bizony a magunk kezében van a döntés, az alkotó életet választjuk, vagy a hétköznapok biztonságos örömeit. A filmben egy kulcsjelenet árulkodik a döntés szabadságáról. Misia romantikus séta közben a férfihoz simul, s mivel az nem mozdul, végül nemcsak gesztusokkal, de egyenes szavakkal kéri: csókolja meg! Ravel némi tűnődés után így válaszol:
Bármelyik férfi megcsókolhatja. Én azonban zenét írok önnek.
És ezzel el is dől, hogy melyik utat választja a főszereplő.
A Bolerót 1928. november 22-én mutatták be a párizsi operában, akkor, amikor Ravel elméje már kezdett szétesni az agyát megtámadó, máig tisztázatlan betegség miatt. A zenemű azonnal hatalmas sikert aratott, és Ravel máig leghíresebb, legtöbbet játszott kompozíciójává vált, sőt talán az egész zeneirodalom egyik leghíresebb darabja lett. A sikeren maga a zeneszerző lepődött meg legjobban, ő korábban még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a legtöbb zenekar nem lesz majd hajlandó előadni. A mű ugyanis olyannyira különbözik minden korábbi zenei gondolattól, annyira egyedi és eredeti, hogy az alkotó okkal gondolhatta, nem fogják szeretni, nem fogják megérteni. A legenda szerint a bemutatón egy nő azt kiabálta, hogy Ravel őrült.
Engedjék meg, hogy ezt kicsit kibontsam. Ravel őrülete – ami később tényleges, elmekórtani értelemben is bekövetkezik – itt azt jelenti, hogy nem normális, kilóg az ismert és elfogadott normák közül, nem hétköznapi, nem e világi.
Mondjuk talán úgy, hogy a Bolero túlságosan ünnepi, túlságosan erotikus, túlságosan túlvilági. Olyan mintha egy antikvitásból feltámadt, túlfűtött, túlszexualizált rituálé zenei kísérete volna.
Amikor Ravelnek elmondták, hogy őrültnek nevezte valaki, a zeneszerző állítólag azt válaszolta: „Ez a nő megértette a darabot”.
Ejtsünk pár szót a rendezőről is. Fontaine munkáiról azt írják, nem könnyű kategóriákba illeszteni filmjeit, bár gyakran használják alkotásaival kapcsolatban a „pszichológiai dráma” kifejezést. Egy alkalommal egy brit újságnak így nyilatkozott:
Megpróbálok a karaktereim vak oldalán dolgozni, amolyan freudi módon megkérdezni, hogy mik azok a dolgok magukban, amelyekkel nincsenek tisztában. Lenyűgöz a sors iróniája, amikor valami megcsúszik. Minden történetemben van egyfajta kegyetlenség.
Hát, igen. Borzongató érzésekben itt sincs hiány. Nehéz ugyanis kegyetlenebb történetet elképzelni, mint amikor valaki úgy dönt, feláldozza a hétköznapok boldogságát az alkotó élet egzaltált bizonytalanságáért. Talán csak az szörnyűbb e döntésnél, amikor az alkotó szabadságról mond le egy rendkívüli ember a hétköznapok biztonságáért.
A rendező természetesen azt is tudja, hogy nincs jó döntés. Mindjárt a film elején elhangzik a megfejtés. Ravel a La Valse című tánckölteményt dirigálja, s mivel elégedetlen azzal, ahogy a zenekar előadja az utolsó ütemek egyre vadabbul dübörgő crescendóját, így instruálja a zenészeket:
Katasztrófával kell végződnie, uraim! Mindig, minden azzal végződik.
A gyönyörű színeket, képeket kínáló, őszintén átélt színészi alakításokkal teli Bolero április 18. óta látható a hazai filmszínházakban. Nézzék meg, ha tudják! És ne zavarja önöket, hogy az art moziban mindössze nyolc-tíz értékorientált lelki társukkal fognak találkozni! A többiek a plázában vannak és valamelyik hollywoodi szuperprodukciót bámulják.
