Minden katasztrófával végződik

Vajon mikor dönt helyesen a zseni: ha az alkotást választja, és vele a rendkívüliség szokatlan, sőt szinte lehetetlen létformáit, vagy a hétköznapiság mellett dönt, s feladja a művészi, alkotó-teremtő élet lehetőségét? Ezt a kérdést szegezi nekünk Anne Fontaine filmje, a Maurice Ravel életét feldolgozó mozi, a Bolero. Hogy kicsit érdekesebb legyen a probléma, hadd tegyem föl úgy ugyanezt a kérdést: vajon ön, kedves olvasó, nem vesztett-e el valami igazit, eredetit, valami esszenciálisan fontosat, amikor úgy döntött, belesimul a hétköznapok világába, elvállal egy biztonságos állást; hozzámegy egy megbízható jelentkezőhöz; megvásárolja az áruházban kínált termékeket; szabadidejét pedig úgy tölti, ahogy szokás, ahogy illik? Mi, egyszerű emberek nem vagyunk zsenik, de azért abban biztos vagyok: a kérdés nagyon is feltehető.

Misia (Doria Tilier) és Ravel (Raphaël Personnaz) Forrás: SND

Meglepő módon a film azt állítja, Ravelnek van ez ügyben döntése. A filozófiai végzettséggel is rendelkező Anne Fontaine nem követi a géniusz-mitológia romantikus vonalát, amely szerint a zseninek nincs is lehetősége arra, hogy kilépjen szerepéből. Épp ellenkezőleg: mintha azt üzenné, bizony a magunk kezében van a döntés, az alkotó életet választjuk, vagy a hétköznapok biztonságos örömeit. A filmben egy kulcsjelenet árulkodik a döntés szabadságáról. Misia romantikus séta közben a férfihoz simul, s mivel az nem mozdul, végül nemcsak gesztusokkal, de egyenes szavakkal kéri: csókolja meg! Ravel némi tűnődés után így válaszol: 

Bármelyik férfi megcsókolhatja. Én azonban zenét írok önnek.

És ezzel el is dől, hogy melyik utat választja a főszereplő. 
 

A zeneszerző helyett a világhírű balettművész, Ida Rubinstein ismeri föl a Bolero vad erotikáját. Forrás: SND

A Bolerót 1928. november 22-én mutatták be a párizsi operában, akkor, amikor Ravel elméje már kezdett szétesni az agyát megtámadó, máig tisztázatlan betegség miatt. A zenemű azonnal hatalmas sikert aratott, és Ravel máig leghíresebb, legtöbbet játszott kompozíciójává vált, sőt talán az egész zeneirodalom egyik leghíresebb darabja lett. A sikeren maga a zeneszerző lepődött meg legjobban, ő korábban még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a legtöbb zenekar nem lesz majd hajlandó előadni. A mű ugyanis olyannyira különbözik minden korábbi zenei gondolattól, annyira egyedi és eredeti, hogy az alkotó okkal gondolhatta, nem fogják szeretni, nem fogják megérteni. A legenda szerint a bemutatón egy nő azt kiabálta, hogy Ravel őrült. 
Engedjék meg, hogy ezt kicsit kibontsam. Ravel őrülete – ami később tényleges, elmekórtani értelemben is bekövetkezik – itt azt jelenti, hogy nem normális, kilóg az ismert és elfogadott normák közül, nem hétköznapi, nem e világi. 

Mondjuk talán úgy, hogy a Bolero túlságosan ünnepi, túlságosan erotikus, túlságosan túlvilági. Olyan mintha egy antikvitásból feltámadt, túlfűtött, túlszexualizált rituálé zenei kísérete volna. 

Amikor Ravelnek elmondták, hogy őrültnek nevezte valaki, a zeneszerző állítólag azt válaszolta: „Ez a nő megértette a darabot”. 
 

A zeneszerző tragikus magánya. Forrás: SND

Ejtsünk pár szót a rendezőről is. Fontaine munkáiról azt írják, nem könnyű kategóriákba illeszteni filmjeit, bár gyakran használják alkotásaival kapcsolatban a „pszichológiai dráma” kifejezést. Egy alkalommal egy brit újságnak így nyilatkozott:

Megpróbálok a karaktereim vak oldalán dolgozni, amolyan freudi módon megkérdezni, hogy mik azok a dolgok magukban, amelyekkel nincsenek tisztában. Lenyűgöz a sors iróniája, amikor valami megcsúszik. Minden történetemben van egyfajta kegyetlenség.

Hát, igen. Borzongató érzésekben itt sincs hiány. Nehéz ugyanis kegyetlenebb történetet elképzelni, mint amikor valaki úgy dönt, feláldozza a hétköznapok boldogságát az alkotó élet egzaltált bizonytalanságáért. Talán csak az szörnyűbb e döntésnél, amikor az alkotó szabadságról mond le egy rendkívüli ember a hétköznapok biztonságáért. 

„Katasztrófával kell végződnie...” Forrás: SND

A rendező természetesen azt is tudja, hogy nincs jó döntés. Mindjárt a film elején elhangzik a megfejtés. Ravel a La Valse című tánckölteményt dirigálja, s mivel elégedetlen azzal, ahogy a zenekar előadja az utolsó ütemek egyre vadabbul dübörgő crescendóját, így instruálja a zenészeket: 

Katasztrófával kell végződnie, uraim! Mindig, minden azzal végződik.

A gyönyörű színeket, képeket kínáló, őszintén átélt színészi alakításokkal teli Bolero április 18. óta látható a hazai filmszínházakban. Nézzék meg, ha tudják! És ne zavarja önöket, hogy az art moziban mindössze nyolc-tíz értékorientált lelki társukkal fognak találkozni! A többiek a plázában vannak és valamelyik hollywoodi szuperprodukciót bámulják.