Kondor Béla: Két fej
Kondor Béla 1950 és 1956 között volt a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, amit a hazai művészettörténetben jellemzően az ötvenes évekkel és a szocialista realizmussal azonosítanak. Már diplomamunkája (Dózsa-sorozat) óriási visszhangot keltett: nemcsak művésztársai figyeltek fel rá, hanem a kritikusok is. Pályája során gyakran gyűlt meg a baja a hivatalos művészetpolitika diktátoraival. Elbeszélő, a múlt nagy tradícióihoz kapcsolódó művészete nem tartozott az avantgárd irányzatokhoz.
Művészeti felfogása, egyéni világa, sajátos látásmódja a 60-as évek művészetszemléletével sem volt összeegyeztethető.
Kondor ugyan grafikusként végzett, de egyértelműen festő akart lenni, ezt már diplomavédésének záróbeszédében is hangsúlyozta, mondván, grafikai munkásságát a későbbi festészete megalapozásának tekinti.
Témája és szereplői alapján a Két fej A műtücsök felbocsátása (1958) és a Maskarák (1959) című festményekkel rokonítható. A kép előterében elhelyezett két fiatal férfi az említett művek főszereplőivel együtt egyaránt katonai (az osztrák–magyar hadsereg 19. századi uniformisaihoz hasonló) egyenruhában van. Csupasz arcuk, ruhájukhoz nem illő, komikus fejfedőjük, vagy (az első világháborús harci vasmadarakat imitáló) japán zászlós repülőgépmakett azt sejteti, hogy (gyilkoló katonák helyett) ők inkább kiskamaszok, akik épp modelleznek és háborúsdit játszanak.
Formailag a Két fej (1958) két önálló és jellegzetesen kondori képtípust reprezentál, melyben a művész magabiztosan ötvözi forma-, eszköz- és szimbólumtárának néhány, az életmű egészét tekintve kulcsfontosságúvá váló elemét a különféle művészeti hagyományokkal.
Az arany háttér és a többi felhasznált szín (vörös, kék, sárga), a figurák maszkszerű arca és merevsége a középkori ikonok világát idézi. Míg a képforma és az alakok pozíciója (egymással szemben, egymás felé fordulnak) inkább a reneszánsz kori házasság- és barátságportrék ismeretére utalnak.
Rippl-Rónai József: Dupla önarckép
A galéria aukcióinak és vele együtt kiállításainak gyakori szereplője a patikusból lett festőzseni, aki pályája elején egy nagyobb müncheni kitérő után 1887 márciusában ment Párizsba.
Ott felkereste Munkácsy Mihályt, aki segédjévé fogadta. Három éven át az amerikai műpiac számára másolta a beteg mester képeit.
Ám a szakmai elválás után 1892-ben megszületett egyik fő műve, a Kalitkás nő (Magyar Nemzeti Galéria), amely már mindarról a kifejezőerőről, sajátos színkultúráról, formálási biztonságról és egyediségről tanúskodik, amely 1889-től 1901-ig tartó „színredukciós” vagy „fekete” korszakát, a párizsi időszakot jellemezte.
Portrék százai tanúsítják a magyar festőművészet történetében egyedülálló könnyedségét, megfigyelőkészségének, jellemlátásának láthatatlan eszközökkel szuggerált intenzitását. E korszak kiemelkedő darabja a Nyugat című folyóirat halhatatlan személyiségeit ábrázoló portrésorozata.
Rippl-Rónai életművében fontos szerepet játszanak az önarcképek, köztük a dupla önarcképek.
A most kalapács alá kerülő alkotás külön érdekessége az, hogy Rippl-Rónai egy lapon tükrözve készített két dupla portrét, melyből az egyik pasztell, a másik tus, továbbá a másik oldalán egy pasztell tájkép vázlata is található. A művet aztán félbehajtva prezentálták.
Gábor Jenő: Július 14. Párizsban
Az 1919-től Pécs képzőművészeti életében fontos szerepet vállaló Gábor Jenőt ma leginkább mint Gyarmathy Tihamér és Lantos Ferenc mesterét ismerjük, aki Párizsban együtt talált rá a modern nagyváros életének különleges jeleneteire és a mindezeket megjelenítő modern képzőművészeti törekvésekre. A franciák egyik legfontosabb nemzeti ünnepét megjelenítő olajkép az art deco stílus színtiszta megnyilvánulása a művész életművében. 1789. július 14-e a nagy francia forradalom kirobbanását jelző dátum, amikor Párizs városának népe lerombolta a Bastille börtönt, amely a közgyűlöletnek örvendő királyság jelképe volt.
A franciák számára 1880 óta hivatalos nemzeti ünnep ez a nap, amikor az emberek önfeledt örömmel mulatnak az utcákon, konfettit szórnak egymásra, és próbálják a lehető legjobban érezni magukat. Gábor Jenő ezt a napot, pontosabban 1926. július 14-ét örökítette meg saját, egyéni festői stílusában, talán még párizsi tartózkodása alatt. Ez az alkotás az életmű egyik legreprezentatívabb darabja, de nem társtalan mű, ugyanis hasonló darab például a Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében őrzött Le Havre-i matrózbál című festmény.
