Kondor Béla: Két fej
Kondor Béla 1950 és 1956 között volt a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, amit a hazai művészettörténetben jellemzően az ötvenes évekkel és a szocialista realizmussal azonosítanak. Már diplomamunkája (Dózsa-sorozat) óriási visszhangot keltett: nemcsak művésztársai figyeltek fel rá, hanem a kritikusok is. Pályája során gyakran gyűlt meg a baja a hivatalos művészetpolitika diktátoraival. Elbeszélő, a múlt nagy tradícióihoz kapcsolódó művészete nem tartozott az avantgárd irányzatokhoz.

Művészeti felfogása, egyéni világa, sajátos látásmódja a 60-as évek művészetszemléletével sem volt összeegyeztethető.
Kondor ugyan grafikusként végzett, de egyértelműen festő akart lenni, ezt már diplomavédésének záróbeszédében is hangsúlyozta, mondván, grafikai munkásságát a későbbi festészete megalapozásának tekinti.
Témája és szereplői alapján a Két fej A műtücsök felbocsátása (1958) és a Maskarák (1959) című festményekkel rokonítható. A kép előterében elhelyezett két fiatal férfi az említett művek főszereplőivel együtt egyaránt katonai (az osztrák–magyar hadsereg 19. századi uniformisaihoz hasonló) egyenruhában van. Csupasz arcuk, ruhájukhoz nem illő, komikus fejfedőjük, vagy (az első világháborús harci vasmadarakat imitáló) japán zászlós repülőgépmakett azt sejteti, hogy (gyilkoló katonák helyett) ők inkább kiskamaszok, akik épp modelleznek és háborúsdit játszanak.
Formailag a Két fej (1958) két önálló és jellegzetesen kondori képtípust reprezentál, melyben a művész magabiztosan ötvözi forma-, eszköz- és szimbólumtárának néhány, az életmű egészét tekintve kulcsfontosságúvá váló elemét a különféle művészeti hagyományokkal.
Az arany háttér és a többi felhasznált szín (vörös, kék, sárga), a figurák maszkszerű arca és merevsége a középkori ikonok világát idézi. Míg a képforma és az alakok pozíciója (egymással szemben, egymás felé fordulnak) inkább a reneszánsz kori házasság- és barátságportrék ismeretére utalnak.
Rippl-Rónai József: Dupla önarckép
A galéria aukcióinak és vele együtt kiállításainak gyakori szereplője a patikusból lett festőzseni, aki pályája elején egy nagyobb müncheni kitérő után 1887 márciusában ment Párizsba.
Ott felkereste Munkácsy Mihályt, aki segédjévé fogadta. Három éven át az amerikai műpiac számára másolta a beteg mester képeit.
Ám a szakmai elválás után 1892-ben megszületett egyik fő műve, a Kalitkás nő (Magyar Nemzeti Galéria), amely már mindarról a kifejezőerőről, sajátos színkultúráról, formálási biztonságról és egyediségről tanúskodik, amely 1889-től 1901-ig tartó „színredukciós” vagy „fekete” korszakát, a párizsi időszakot jellemezte.