A műsorvezető, Csűrös Csilla azzal kezdte a beszélgetést, hogy azt mondta, szerinte a Jóisten is színésznek teremtette Trill Zsoltot, és ezt valószínűleg nem ő jelenti ki először. Ahány szerepben látta, az annyiféle Trill Zsolt volt. És ezek nem manírok voltak. A színművész azt válaszolta, hogy valóban mondtak rá már ilyet páran, de ő ebben nem hisz. Szerinte ez inkább a sok munka eredménye.
Láttam, meg látok olyanokat a magyar színházi életben, akikről azt érzem, hogy az Isten is a színpadra teremtette, de nem hiszem, hogy közéjük tartoznék. Nem hiszem, hogy ez az én érdemem lenne, hanem talán annak az iskolának, meg annak a csodálatos embernek – akit Vidnyánszky Attilának neveznek –, az ő személyiségének az ötvözete mindez. Az a rendszer, amiben mi felnőttünk, az követeli meg, hogy tudatosan mindig meg kell keresned magadat a darabban, az előadásban, abban az anyagban, amivel épp foglalkozol. Én magamat nem tudom kiirtani, valahol mindig csak Trill Zsolt maradok
– fejtette ki a színművész, aki elmesélte, hogy azok a személyek, akik körülveszik, nem követelték, hanem mindig csak kérték, és elegánsan arra az útra vezették, hogy ezt csinálja.
– Rizsakov (Viktor Anatoljevics Rizsakov európai hírű, Sztanyiszlavszkij-díjas orosz rendező, színészpedagógus, díszlet- és jelmeztervező) is mindig azt mondja, hogy „Ezt tudom, hogy tudod, ezt láttam, most próbáljunk meg valami mást!” És ebben az is benne van, hogy az ember ebbe belebukhat. Ezek mindig másak. Valamikor macskakövön haladunk, vagy azokat rakjuk le, valamikor poros, földes úton, valamikor meg aszfalton – tette hozzá a színész.
Csűrös Csilla megjegyezte, hogy neki úgy tűnik, hogy Trill Zsolt mindezt élvezi, mire a művész azt válaszolta, hogy valamilyen szinten mindenképp.
– Akkor élvezem, ha a próba előtt már vannak mankóim. Például a szöveget legalább valamilyen szinten tudnom kell. Aztán majd lehet hangolni, amikor jön a rendező. Nehezen tanulok szöveget. Le kell ülnöm és nap mint nap, percről percre azzal kell foglalkoznom, és be kell vésnem az agyamba ahhoz, hogy aztán ne foglalkozzam vele. És igen, nagyon élvezem ezt a munkát, csak hát ez egy rögös út – jegyezte meg Trill.
A riporter felvetette, neki úgy tűnik, hogy amikor játszik a színész, akkor egy más állapotba kerül. A színművész erre azt felelte, hogy ez egy nagyon veszélyes játék, mert úgy tűnik, hogy ez egy más állapot, de közben meg egy rettenetes kontroll alatt kell hogy legyen, és még így is becsúsznak hibák.
– Úgy játszani például Dosztojevszkijtől A félkegyelműt, hogy őrült vagyok, abban nincs semmi különös. Úgy kell játszani, hogy az úgy tűnjön. És nem bennem, a színészben, hanem a nézőben kell hogy azzá váljon. Az egyik orvos ismerősöm, amikor megnézte a Caligulát, azt mondta: „Úristen, nekem holnap még jobban kell dolgoznom ez után az előadás után!”
Muszáj, hogy mindannyiunkat valamilyen szinten megváltoztasson a dolog! Ha bennem nem történik meg, akkor valószínűleg a nézőben sem fog. De ha legalább megpróbálom, akkor biztos, hogy a nézőhöz is eljut – fejtette ki Trill Zsolt.
Arra a kérdésre, hogy nem bánta-e meg, hogy nem szobafestő lett, elmondta, hogy amikor szöveget kell tanulnia, meg amikor a sok-sok intrika, meg minden, ami a színházban – és persze az élet bármelyik szegmensében – van, akkor néha megfordul a fejében, hogy de jó lett volna, ha szobafestő lett volna, mert akkor biztosan ő festené most a Rózsadombon az összes villát.
Nem bántam meg, hogy eljöttem Kárpátaljáról, mert igazából nem jöttem el. Ha azt mondanám, hogy szakítottam Sárosoroszival vagy Beregszásszal, az nem lenne igaz. Attól, hogy mi most épp itt vagyunk, ez nem jelent semmit az égvilágon. Kicsit olyanok vagyunk, mint a katonák. Ahová épp visznek bennünket, ott valamennyi ideig szolgálni kell
– jegyezte meg Trill Zsolt.
A Kossuth-díjas színművésszel készült teljes interjút a Médiaklikk oldalán hallgathatják meg.
