A városi társadalom a mesterséges fény társadalmává vált a 19. század során. A világítás fejlődő eszközeivel az ember fokozatosan és egyre hatékonyabban vette birtokába az éjszakát. A mesterséges fény kitágította a térhasználatot, fellendítette az olvasást, segítette a közlekedést, rugalmassá tette a munkaidőkereteket, feldíszítette az épületeket, utat nyitott a szórakoztatóiparnak, mindezzel új életmód kialakulásához vezetett: átalakította az életritmust.
Fotó: BTM Kiscelli Múzeum/Fáryné Szalatnyay Judit
A városok kivilágosodásának folyamata a gyertyák, valamint az ezeknél erősebb fényt nyújtó repceolajlámpák tökéletesedésével vette kezdetét.
A század második felétől meghonosított, üzemileg és hálózatosan szolgáltatott széngázvilágítás a külső-belső terek használatára egyaránt hatással volt.
Az 1850-es évek végétől megkezdődött a kőolajszármazékon alapuló lámpafejlesztés és -gyártás, amely a Monarchiában is bővülő lámpakínálatot eredményezett, elhozva a század végére művészi igényű vagy dekoratív tucattermék formájában a lámpagyártás fénykorát.
A nagyvárosi fejlődés során a többemeletes lakóépületek, kulturális, politikai és közoktatási intézmények, vendéglátóhelyek, ipartelepek szaporodásával és a városi közterek urbanizálásával az 1890-es évektől a technikai alternatívák kora kezdődött.
Az elektromos fénnyel versenyre kelő Auer-égők, az acetilénlámpák, petróleumos és gyertyás eszközök párhuzamos használata volt jellemző.
A 20. században a modern városlakó mindennapos tapasztalata lett az iparágak által üzemszerűen szolgáltatott elektromos fény és fokozatosan tűntek el a lángok, ám képi, írásos és tárgyi forrásokon keresztül felidézhetők.
A tárlaton a Kiscelli Múzeum műtárgyai segítségével próbálják bemutatni a fővárosi világítás 19. századi történetét.
