Vörösmarty Mihály egyetlen vígjátékot írt életében, A fátyol titkait. Az 1834-ben született műről irodalomtörténeti kézikönyvekben úgy szólnak: „a költő, a nemesebb szerelmet dicsőítve, költői vígjátékot akart alkotni, szemben az akkori színpadi komikumnak sokszor lapos prózájával. De műve szerkezet tekintetében gyönge, s benne a hangulat nemcsak nem egyenletes, de kirívó ellentétek közt ingadoz. Míg a szerelmes hős magas álmodozásai s a gyöngéd és pajkosan érzelmes leány áradozásai költőiek, a három parlagi gavallér nyelve s elmélkedései póriasak.” Elfogadva vagy éppen nem az idézett ítéletet, Görgey Gábor 1968-ban mégis úgy döntött, hogy a Vörösmarty Mihály-művet alapul véve darabot ír.
Görgey változatát ezúttal a Zentai Magyar Kamaraszínház mutatta be László Sándor rendezésében. Az előadás során végig velünk van az inspirációs forrásként használt mű írójának irodalmi munkássága. A zentai változat egy szerelmi és nyelvújítási zenés komédia két felvonásban, melynek zenéjét Szerda Árpád jegyzi.
Egy könnyed – amiről persze tudjuk, hogy korántsem könnyű, csak nekünk, nézőknek – zenés vígjátékot láthattunk. Olyan figurákkal, amelyeket egytől egyig hálás játszani, hiszen mindenkinek dal is, s kinek szerelem, kinek kosár. A keret az unatkozás és a három lézengő fiatalember: Rigó Dezső, Kaczor Dezső és Guta Gergő játéka, akiket Szilágyi Áron, Hajdú Tamás és Virág György alakít ugyanolyan lelkesedéssel és egyformán színvonalasan. Motivációjuk nem ismert az unatkozáson kívül, előéletüket is – feltételezhetjük – a lézengés szőtte át. Tétet keresnek az életüknek, amely ezúttal egy fogadás lesz. Miközben maguk is tudják, hogy ez nem igazi tét: házasság két héten belül –, mégis szükségük van egy pillanatnyi elfoglaltságra. Egy olyan periódusra, amikor nem unatkoznak. Azonban odáig már nem mélyül a karakterük – talán ez szét is feszítené a játék műfaji kereteit –, hogy a létezésük valódi értelmét megkeressék.
Nekik játék az élet, valódi tét nélkül csak a bolondját járatják egymással és a környezetükben lévőkkel is.
Tökéletes lenyomata ez a mai társadalmunk egy kicsiny szegletének. Mindeközben akár jól is szórakozhatunk, hiszen rendkívül mulatságos, ahogy lóvá akarnak tenni hölgyeket, de végül a saját csapdájukba esnek.
A fiatalemberek dalbetétei a musical első felvonásának végén a felfokozott érzelmi állapotban lévő hősszerelmes jelenetére hasonlítanak. Ám a számok többségét sokszor leveti a darab szövete: olyan, mintha egymástól függetlenül hallanánk-látnánk egy dalfüzért és a prózai részt, melyek közül az utóbbi viszi előbbre a cselekményt. Hol jazzes, hol musicales hangzásvilágot hallhatunk – bár kétségkívül nem a túlzások, az elnagyolások miatt hatott, hanem sokkal inkább a színészi játék miatt működött. És ott van még Hangai Sándor (László Roland), a hősszerelmes, aki „nőgyűlölőből” lett szerelmes őrült, és éppen ezért rendkívül szórakoztató.
Sokkal érdekesebb a három női figura – Vilma kisasszony (Verebes Judit), Lidi, a szobalány (László Judit) és Katica, a veterán nyelvújító (Mezei Kinga) – egymáshoz való viszonya, dinamikája.
Ugyanis nagyon finoman mutatja be ez a darab és az előadás is a nők egyéni sorstragédiáját.
Vilma játszik a férfiakkal, de saját játékának áldozatává válik: beleszeret a „nőgyűlölőbe”, de olyan gyors ez a váltás, hogy róla sem tudunk meg sokat. Lidi pedig úgy érzi, nem elég jó a férfiaknak, mert mindig van olyan, aki fényesebben ragyog nála. Érezhetjük a fájdalmát, ha nem is a féltékenységét azért, mert a kisasszony a szép, a kívánatos, ő pedig a „kecskebéka, a paszulykaró és a boszorka”. A tréfa, miszerint Katica ablaka alá kérik az éjjeli zenét, szintén kegyetlen lépés Katicával szemben. A vénlány, aki még reménykedik, a vénlány, aki várja a kérőket és olyannyira nem ismeri fel, hogy gúnyt űznek belőle… A tréfák között érzelmi töltetben kimagaslik az a jelenet, amikor Lidi hazakíséri Katicát. „Na jöjjön, hazakísérem…” – mondja a fiatal hölgy a vénlánynak. A két színésznő között megszületett pillanatban benne van mindannak a súlya, hogy a szintén a boldogságot, a szerelmet kereső Lidi egy pillanatra rájön, emberéletekkel játszani kegyetlenség. És felnőtt embereknél ez már nem óvodai csíny.
De aztán Katica nyelvújító performance-a Sándor táblabíróval (Dévai Zoltán) tetézi az őrületet. A szóképzemények csak úgy röpködnek, például amikor az hangzik el, hogy Katica „majd el volt bájolva”. Nyelvújítási dalcsokrot hallhatunk. S mi a handabasa? Ez egy túrós jellegű étel neve, ami állítólag hasfájásra is jó – Vörösmarty Mihály versében is szerepel, aki az irodalomtörténészek szerint Ponori Thewrewk József verssoraiból inspirálódott. Azonban jelen esetben a handabasa szó hallatán akár handabandára is asszociálhatunk.
Ez a nyelvileg rendkívül izgalmas két felvonás egy egyszerű díszletelemekkel teli térben játszódik. Ám ebben is van egy kis csavar: egy ablakkal, ajtóval és néhány kellékkel pillanatok alatt másik teret lehet berendezni. Az előadás egyik erénye, hogy nem akar erőszakkal több lenni, mint ami. Ez könnyűnek tűnhet, de talán ez a legnehezebb.
