Francis Ford Coppola mindig is megalomán rendező volt, elég csak az Apokalipszis most forgatási időszakára gondolni, amelyről rengeteg emlékezetes anekdota látott napvilágot a bemutatás óta eltelt bő negyven évben. Olyan szerzői önkényt azonban, mint amilyet a direktor a Megalopolisz alkalmával mutatott, még a legnagyobbak sem engednek meg maguknak: 120 millió dollárt tapsolt el egy olyan szerzői filmre, aminek feltehetően nem is volt célja igazán foglalkozni a közönség elvárásaival, és ennek az összegnek a jelentős részét saját zsebből fizette ki.
Megalomán Megalopolisz
A film azonban végül a projekt finanszírozását visszautasító stúdiók félelmeit igazolta vissza (fura humora témái között szerepel a vérfertőzés és különféle filozófiai okfejtések, miközben nem különösebben látványos, márpedig ilyen költségvetéssel már blockbustereket lehet forgatni), eddig csupán hétmillió dollárt keresett a kasszáknál, és ezzel nemcsak a film bukott meg, hanem a rendező további filmes álmai is veszélybe kerültek.
Coppola a magyar jegypénztáraknál sem szerepelt jobban, első hétvégéjén csupán 4244-en voltak rá kíváncsiak.
Nem valószínű, hogy ezek után bárki is szívesen ad pénzt Coppolának, aki máskülönben a 90-es években még megbízható műfaji filmesként működött (Drakula, Jack, Esőcsináló), de aztán ráunt a bérmunkákra, és ismét sorra igyekezett megvalósítani pár filmet a saját elképzelései szerint, mint ahogy a 70-es, 80-as években is tette. Coppolának még maradt a borászatából, amit eladhat (ennek egy részétől a Megalopolisz miatt vált meg), de a következő projektjeire valószínűleg a stúdiók támogatására lesz szüksége – amit a Megalopolisz bukása után még nehezebb lesz megszerezni.
Annak ellenére ugyanis, hogy a Megalopolisz pénzügyi csalódást okozott, Coppola nem gondol a visszavonulásra.
A rendező már két projektet is említett, amelyeket a Megalopolisz után szeretne elkészíteni. Az egyik filmet csak „egy szokványos filmként” írta le, amelyet Angliában akar forgatni külső finanszírozással, míg a másik a Distant Vision (Távoli látomás) lenne, amely egy háromgenerációs olasz–amerikai család történetét mesélné el, a televízió feltalálására összpontosítva. Utóbbit a rendező a Megalopolisz bevételeiből finanszírozta volna, ám ennek csak a töredéke gyűlt össze.
Ezekhez a tervekhez érdemes hozzátenni azt is, hogy bár a Megalopolisz hidegen hagyta és megosztotta a közönséget (meg nem értett mestermű vagy szeméttelepre való fércmunka?), a rendező több évtizede nem volt képes úgy megmozgatni a filmvilágot, mint a cannes-i bemutatóval kezdő Megalopolisszal. A kilencvenes évek műfaji filmjei nem voltak olyan trendteremtő klasszikusok, mint a Magánbeszélgetés, A keresztapa vagy az Apokalipszis most, a kétezres években forgatott filmjei kivétel nélkül a feledés és az érdektelenség homályába vesztek (Koravén ifjúság, Tetro, Mostantól napkeltéig), és ezeknek is már bő tíz éve, azóta a Megalopolisz az első rendezése. Meglehet, ezekben az években is pont ezzel az 50 éve dédelgetett projekttel volt elfoglalva…
