,,Itt születtem, anyám itt nevelt engem szép magyar beszédre, itt kezdtem el írni, ez szabta meg egész életemet, ez lett a sorsom fordulója, hogy magyar író lettem. Soha másról az első leírt betűmtől mostanáig, másról nem írtam, mint ennek a kis népnek a sorsáról, az életéről. […] Itt élünk Európa szívében több mint ezer éve, és még mindig magunkat keressük, magunkat akarjuk kifejezni, magunkat akarjuk megmutatni, jeleket adunk a világnak, jelzéseket, hogy tudomásul vegyék létezésünket és megértsük saját magunk is, hogy mi a szerepünk. Ezt a feladatot nem ismeri más, csak magyar író, vagy magyar művész, vagy bármilyen magyar ember, aki, mint mi, valamilyen feladat végzésére van kijelölve. A felfedezés öröme az, ami a tollat a kezembe adja, ami a képzeletemet megindítja, ami az életemet is irányítja. Úgy vélem, hogy ha másmerről nézem, akkor másképp is látom a világot, az embereket, a tájakat és az eseményeket és az igazságot is egy groteszk szemvillanással talán jobban tudom érzékeltetni, mint a világ legerősebb nagyítója” – mondta Örkény István az adásban is látható felvételen, és az ironikus hitvallása talán a Tóték című kisregényében fejeződik ki a legerőteljesebben.
Nem véletlen, hogy a a hatalomnak kiszolgáltatott kisember küzdelmének örökké aktuális kérdését körbejáró művét újra és újra előveszik, először 1967-ben mutatták be a Thália Színházban, most, közel hatvan évvel később itt került újra terítékre Kovács Lehet rendezésében. És mint a műsorban Csarnóy Zsuzsanna Jászai Mari-díjas színművész elmondja, mindig imádta ezt a történetet, megesett vele, hogy amikor egyszer a metrón olvasta, le kellett szállnia, olyannyira elkezdett nevetni. Elárulta azt is, hogy a groteszk darabhoz tökéletesen illeszkedő abszurd díszletek között előadott darab próbafolyamata ritka oldott hangulatban zajlott, mindez pedig utólag kihat a fogadtatásra is, az iskoláskorúakat ugyanúgy magával ragadja az előadás, mint azt a generációt, amelyik már számos formában látta.
A színésznő Tótnét alakítja, a férjét Mucsi Zoltán formálja meg, az őrnagyot Kovács Krisztián, a postást Tamási Zoltán, míg Ágikát Kövesi Csenge. Utóbbi visszaemlékezett arra, hogy végetlenül meghatódott, amikor Örkény István özvegye, Radnóti Zsuzsa is ellátogatott a premierre, és igencsak tetszett neki a darab.
A Szélesvásznú történelem előtt levetítik az Isten hozta, őrnagyúr!-at is. Miként a Nemzeti Filmintézet oldalán olvasható, Fábri Zoltán sokféle írót, változatos műfajokat adaptált, klasszikusokat és kortársakat, rövid novellákat és nagyregényeket egyaránt, és az irodalmi műveket mindig a saját nézőpontjához igazította, elsősorban a mindenkori hatalom és a neki kiszolgáltatott kisember örök küzdelme izgatta. Érdekes, hogy noha mai szemmel a magyar filmtörténet legnagyobb klasszikusai között emlegetjük és mit sem vesztett a népszerűségéből, a szóban forgó szatíra korabeli fogadtatása nem volt egyöntetűen pozitív; ennek ellenére a bemutató idején több mint 700 ezren váltottak rá jegyet.
Örkény egyébként eredetileg forgatókönyvként írta meg a Tótékat 1964-ben, azonban akkoriban elutasították, ami azért is érdekes, mert miként Bárdos Csaba filmesztéta az adásban kifejti, Fábri filmográfiája ekkorra már elképesztő volt, olyan alkotások fűződtek a nevéhez, mint a Két félidő a pokolban, a Hannibál tanár úr vagy a Körhinta. Úgy tűnik azonban, hogy míg az évtized elején, közvetlenül a megtorlások időszaka után még nem fért bele ez a stílus, 1969-ben azonban a hatalom már képes volt némi humort megengedi önmagával szemben.
Fontos, hogy Örkény István maga is munkaszolgálatos volt, megjárta a Don-kanyart és a szovjet hadifogságot is, azaz bőséggel táplálkozott a saját emlékeiből a Tóték megírásakor. Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottság történésze az adásban rávilágít: a cselekmény 1942-ben játszódik, amikor még nem dőlt el a háború sorsa, Amerika még csak lebegtette a belépését, viszont csupán később gyorsította fel a hadianyag-szállítást, Magyarország pedig reménykedett egy jobb végkimenetelben. Erre reflektál az a poén is, amikor az őrnagy arról ábrándozik, milyen más lesz majd a világ, amikor elfoglaljuk majd a Szovjetuniót. Ekkor még a doni katasztrófa előtt járunk, ahol végül kilencvenezren haltak meg és száztízezren estek hadifogságba.
Azonban épp az az Isten hozta, őrnagy úr! legfőbb zsenialitása, hogy a cseppet sem vidám témát ennyire viccesen dolgozza fel, nem véletlen, hogy a film 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját.
