Samodai József neve aligha cseng ismerősen a szélesebb közönség előtt, pedig életműve harmincnál is több templomban él tovább Győr-Moson-Sopron vármegyében. Ezt a méltatlan feledést orvosolja most a Giotto jó utóda: bemutatja azt a festő-restaurátort, aki a Kádár-korszakban klerikálisnak bélyegezve háttérbe szorult, mégis megalkotta a magyar szakrális művészet egyik különleges fejezetét.
Giotto jó utóda
A dokumentumfilm rendezői, Gecsei Ádám és Varjú Krisztián érzékenyen rajzolják meg a művész portréját. Nemcsak a freskók és szekkók sorát láthatjuk, hanem megszólalnak a közeli tanítványok és családtagok is, akik egy egyszerű, mégis rendkívül tiszta lelkű ember alakját idézik fel. A film címét adó párhuzam Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművésztől származik, aki szerint Samodai hasonlóan közelített a valóság és a transzcendens ábrázolásához, mint Giotto. Mégis, freskóinak expresszív erejét látva sokszor inkább El Greco monumentális, égbe törő kompozíciói jutnak eszünkbe, amivel Samodai egyszerre kötötte a szakrális teret a helyi közösségek arcaihoz, s így adott új tartalmat a XX. századi magyar templomfestészetnek.
A Tony Curtis nemzetközi filmfesztiválon bemutatott alkotás ugyan nem egész negyven perc, mégis átfogó képet nyújt egy életútról, amelyben ott rejlik a XX. század második felének politikai légköre, a mellőzöttség emberi terhe, a kitartó művészi alázat és az Istenbe vetett hit ereje. A film sajnálatos módon emlékeztet rá, hogy a kulturális emlékezet mennyire szelektív: miközben Samodai alkotásai ma is ott élnek a templomfalakon, a nevét csak a helyiek ismerik igazán.
Samodai József hitét nemcsak élte, hanem képpé is formálta – freskói a szó szoros értelmében imádságok a falakon. A Giotto jó utóda nem csupán egy művész rehabilitációja, hanem figyelemfelhívás is: a Kádár-rendszer kirekesztettjei közül sokak életműve vár még felfedezésre.
