A Val Kilmerről szóló Val és a Michael J. Foxról szóló Still után Charlie Sheen is elkészítette az önmagáról szóló dokumentumfilmjét, az Alias Charlie Sheent. Ezeket a produkciókat összeköti, hogy főhőseik talán nem úgy élnek már az emlékezetünkben, mint korszakos filmsztárok, de egy időben nagyon is a világ tetején érezhették magukat, amit mindhárom filmben egy (vagy több) rendkívül vagány, zenés montázs mutat be, és hogy mindezek dacára mégis meg kellett járniuk a poklot, aminek sokféle arca lehet. Szólhat szeretetlenségről és tönkremenő családokról, függőségekről és betegségekről – ez utóbbi a másik közös vonás, ami a máskülönben teljesen eltérő életutat bejáró, más-más családi terheket hordozó és személyiségükben, habitusukban is különböző sztárokat összeköti: Kilmer rákos lett, Fox Parkinson-kóros, Charlie Sheen pedig HIV-fertőzött.
Netflix: Alias Charlie Sheen
Charlie Sheen önvallomása annyiban különbözik pályatársaiétól, hogy ő valóban egy botrányhős, vállalhatatlan médiaszereplésekkel, akinek sok vaj van a füle mögött, és ezt vállalja is, de közben mégis az rajzolódik ki puritán hitelességgel, hogy valójában egy jó srác, csak gyakran csinált hülyeségeket, amikor a drogok elvették az eszét.
Ez nem menti fel semmi alól, és Sheen kerüli is az áldozatszerepet, de nem véletlenül kedvelték annyian a környezetéből, hogy végül még a legnagyobb megtébolyodások után is volt, aki mellette maradt.
Nemcsak a családja, hanem a feleségei, Clint Eastwood és még a saját drogdílere is – utóbbi különösen beszédes. Sheen inkább magát pusztította, és ez is csak azt húzza alá, hogy alapvetően egy rendes fickó lehet, akiben nincs semmi pszichotikus vagy manipulatív, van benne jóindulat és segítőkészség, de sosem volt túl bölcs vagy bátor.
Az Alias Charlie Sheen nem egy sokrétű dokumentumfilm, cserébe nem is szájbarágós, és a lényeg is ott van abban a pillanatban, amikor a lánya némán ült a hátsó ülésen. Sheen akkor letette a poharat, és szimbolikusan is felnőtt, mert végül is csak erről van szó, ezt kell megugrania minden függőnek. Bátor pillanat lehetett, és jó példa arra is, hogy a bátorság nemcsak jellemvonás, hanem állapot is, tehát néha a gyávák is lehetnek bátrak.
A felelősségvállalás talán el sem hangzik a filmben, de nincs is rá szükség, mert rengeteg apró mozzanat hitelesen beszél róla.
A dokumentumfilm nem ás le a függőségek mélyére, és a betegségnek sem ad valamiféle karmikus keretet – talán a játékidő hossza vagy maga a formátum nem alkalmas erre, de mindez nem is hiányzik belőle, mivel Sheen önmagában is izgalmas figura. Martin Sheen és Emilio Estevez távolmaradása miatt van ugyan némi hiányérzetünk, mert nélkülük néhány aspektus egyszerűen kibeszéletlen marad, de a film kétségkívül a fiatalabb Sheenre fókuszál, még ha maga a színész is mondja a film végén, miszerint van úgy, hogy a mellékszereplők sokkal fontosabbak.
